Búcsúztató

Tarczai Béla fotóművész “polgári búcsúztatását” 2013. március 28-án, a Feledy-házban tartották és felavatták az emlékét őrző táblát is. A nap egyúttal a fotóművész 90. születésnapja alkalmából megnyílt kiállítás utolsó napja volt, ahol Dobrik István művészettörténész mondott beszédet és felolvasták Némethi Lajos költő üzenetét is.

Dr. Dobrik István:

Tarczai Béla fotóművészt 90. születésnapja alkalmából – kedves képeinek körében – Némethi Lajossal és Sidló Gáborral együtt tisztelőinek sora köszöntötte tavaly december 12-én, e ház falai között. Amikor Béla bácsi elhunyt, a család azt kérte, hogy – az egyházi temetést követően – “polgári búcsúztatására” ugyancsak itt, a Feledy-házban kerüljön majd sor. Úgy döntöttünk, hogy – a születésnapi kiállítást meghosszabbítva – a finisszázst és az emléktáblája felavatását ezen bensőséges megemlékezés keretében tarjuk. Lánya, Tarcai Ani megkérte Lajost, hogy folytassa a születésnapon megkezdett gondolatsort, immár Béla bácsi személyes jelenléte nélkül, reá emlékezve. Lajos azonban ma a napokban elhunyt Udvarhelyi Szabolcs barátja (aki 1974 és 2011 között a Magyar Rádió hírszerkesztője volt) temetésén vett, vesz részt Budapesten. Engedjétek meg, hogy távollétében és kérésére Stehlik Ági olvassa fel Lajos válaszlevelét, amit Aninak írt Béla bácsi halálának hírére.

A levél:

Drága Ani!

Nagyon korán lefeküdtem tegnap este, s most – ez éji órán – néhány perce ébredtem fel csupán. Valami azt súgta, nézzek bele a “postaládámba”. Aztán jó ideig csak támaszkodtam itt a bal könyökömre, fejemet a tenyerembe hajtva, és az jutott eszembe, hogy hányszor elkésik, hányszor lekésik az ember (“Mi mindig, mindenhonnan elkésünk?”).

Béla bácsi születésnapi köszöntőjekor azt mondtam Neki, Neked, hogy majd Stehlik Ágival (egykori osztálytársaddal, aki nem lehetett akkor jelen) külön meglátogatjuk, megköszöntjük Őt, bensőségesebben elbeszélgetünk vele, mint azt az ünneplő tömegben lehetett; aztán hol egyikünk lett beteg, hol másikunk… Amikor pedig legutóbb (hosszabb idő után, nagy örömmel és újra) Andrással találkoztam, mondta: baleset történt Béla bácsival. Kérdeztem: látogatható-e, ő jelezte, hogy “nem igazán”, s ez rossz érzéseket keltett bennem.

Fájó a hír, de gyógyír a tudat, hogy gazdag élete utolsó szép élményei közül az egyiknek – másokkal együtt — részese lehettem, és egy kicsit jobban megismerhettem, megismerhettük Őt, Vele és általa életének értelmét: munkásságát, és Benneteket, a Családot is. S Ő is érezhette a felé áradó tiszteletünket, megbecsülésünket.

Három hónapja, amikor – a misztikus számok játékos bűvöletében – már a 100. születésnapot is emlegettük, honnan is tudhattuk volna, hogy csak alig három hónapja van már.

Édesapátok hosszú élte során nagyon hosszú utat tett meg, hatalmas munkát végzett, melynek során mindig a köz szolgálatát tartotta szem előtt. Békében és háborúban, és oly korokban is, amikor olyan “se háború, se béke” nem volt, vagy nincsen. Ha hozzá méltón egyszerűen fogalmaznék, csak annyit kéne mondanom: tette a dolgát. Mert dolga volt. S az nagyszerű dolog, ha dolga van az embernek a Földön, mert arra jelölte ki a Mindenható.

Ő valóban nemcsak nyomot, de jelet, jeleket hagyott az utókorra. Ő tényleg “megcselekedte, amit megkövetelt a haza.” Méltósággal mehetett el, s adja az ég, hogy egyszer majd mi is méltóképpen követhessük Őt, szüleinket, mindazokat, akik előttünk jártak, s akiktől emberséget, tisztességet, ügyszeretet – egyáltalán: szeretetet – tanulhattunk.

Béla bácsinak nem egyszerűen szakmai, művészi eszköze, de lételeme volt az “elvesztett” fény. Miközben egész Tisztelt Családotoknak vigasztalást kérek és kívánok, engedjétek meg, hogy egy “fény”-versemmel emlékezzek most Rá, tisztelegjek előtte.

 

Sárga fény

Suhanó vonat ablakán
bagzó fekete macska szemében
arcodon
üszkök hamvadó lángjában
hervadó gyertya vég-belén.

Eldobott fáradt szívünk körül
fejtörő bölcsek
tanácstalan hada fejtene titkot
hajnalodik
érkezik ímhol a sárgafényűző
lámpaoltogató.

***

Fekete lyuk felé tartva
hol szép új világ fogad magába
csillagszélben – vörös óriások
és fehér törpék sorfala között –
még visszanézek rátok
mielőtt emlékké válok –
visszavonhatatlanul.

Szeretettel: Lajos

 

A búcsúztatóról a MiNap Online közölt fényképes tudósítást.


2013. március 29., péntek, Gábor

Szóljon hozzá