Könyvborító: Piros volt a parolimHadifogságom naplója 1944 október – 1946 április

“A napló írója személyes élményei alapján számol be a második világháború utolsó hónapjainak eseményeiről, a Lőiskola fogságba eséséről és szinte teljes szétszórattatásáról Nyugat-Európa fogolytáboraiban. A dolgok kiszámíthatatlanságának folyamatában a szerzőnek az a sors jutott, hogy három amerikai tábor kezdetleges viszonyai után három francia táboron ment keresztül, amelyek közül kettőt a leghírhedtebbek között tartanak számon az emlékezők. Végül egy amerikai kórház és a Mailly-le-Camp-i elbocsájtótábor merőben más világának hiteles leírása teszi teljessé azt a képet, ami a nyugati hadifogság egy szeletét ismerteti meg az érdeklődő olvasóval.”

[Megrendelés]

Kiadó: Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1993
Oldalszám: 101
ISBN: 963-7687-07-6

Részlet:

Amerikai munkatáborok

Romeltakarítás, majd eredményes szökés!

Egy München melletti táborba kerültem 1945 júniusa elején, és rögtön beosztottak egy romeltakarító csoportba. Ebben volt valami jó is, mert az összeomlott házak alatt néha élelmet is találtunk. Nagyon szigorúan bántak velünk: napi 8 órát egyfolytában kellett ledolgoznunk, tilos volt a civilekkel szóba állni, tőlük bármit is elfogadni, szükségletünket csak az őr kíséretében végezhettük el. Aki vétett az előírások ellen, annak egy téglát magasra tartva kellett sétálnia. Rendszeres volt a motozás is. Ezt örökíti meg Münchenben írt Razzia című versem:

Razzia van megint, újra,
Sorakozó az udvarba’,
Vetkőzés, majd kihallgatás,
Hol egy ütés, hol egy rúgás,
Szívem reszket, ajkam dadog,
Mert én csak egy fogoly vagyok!

Augusztus végén összeírták a 20 évnél fiatalabbakat, akiket – köztük 19 évesen engem is – szeptember elején új lágerbe, az egykori koncentrációs táborba, Dachauba vittek. Itt is dolgozni kellett. Élelmezésünk azonban rosszabb volt, mint Münchenben, az őrök is gorombábbak voltak. Sajnáltuk az előző lágert, csak a hazamenetel hírei tartották bennük a lelket.

December elejétől ismét új hely: a West-lager. Létszám: 30 000 ember, ebből 10 000 magyar. Ez volt a legjobb helyünk. Jó koszt, téli szállás, karácsonyi ajándék: imakönyv, cigaretta, csokoládé és színdarab. A honvágyat azonban nem nyomta el semmi. A 38 fős brigádunk elhatározta, hogy mindannyian megszökünk a munkahelyről. Könnyebben ment, mint gondoltuk. Egyszerűen felszálltunk a dél körül Passauba induló gyorsvonatra. Ott egy civil lágerben megszálltunk. Másnap 1946. január 23-án beléptem a szülői házba.

Vándorlás táborból táborba

Voves. A bad-kreuznachi táborból még június végén is adtak át magyarokat a franciáknak: 26-án elgyalogoltattak bennünket a vasútállomásra, bevagoníroztak, és másnap, 27-én már át is léptük a német francia határt. A franciák nagyon barátságtalanul fogadtak. Útközben leköpdöstek, megdobáltak bennünket, sőt, egy felüljáróról vasdorongot dobtak az egyik vagonra, ami néhány szerencsétlen társunk sebesülésével és halálával járt. Hasonló fogadtatás várt ránk mindenütt, többek között Párizsban is, ahol szerelvényünk megállt. Minden korosztály – a gyermekektől a szakállas öregurakig – részt vett a köpködésben, a dobálásban.

Párizstól délre, Vovesben csináltak nekünk helyet abban a táborban, ahonnan elvitték a csehszlovákokat, a letteket, a litvánokat. Magunk maradtunk: 1100 magyar. A tábor német vezetés alatt állott – szemmel láthatóan kimutatták ellenszenvüket irántunk. A koszt kevés volt, az elosztás igazságtalan. Elkezdtünk tüntetni, lázongani, követelőzni. Botrány botrányt ért. Elértük, hogy a magyarok kenyérjárandóságát külön adták ki, létszám szerint.

Az őrök franciák voltak, ők sem kíméltek bennünket. Elvettek tőlünk minden elvehetőt. Modortalanok és gorombák voltak: ellenségnek tartottak bennünket, bár Magyarország nem állt hadban Franciaországgal… Július végén francia őrizet alá kerültünk. Az amúgy is silány koszt még rosszabb lett, már nem volt cukor, tejpor, tojáspor, sajt, mazsola, ami ha csekély mennyiségben is, mégiscsak előfordult étrendünkben. Kondíciónk napról napra romlott, szédelegtünk az éhségtől. Egyik bajtársunk az egyik nap háromszor is összeesett. A franciák az éheztetés mellett előszeretettel kínoztak, büntettek, dobáltak bennünket, sőt, még katonásdit is akartak velünk játszatni. Kitalálták a napi kétszeri sorakozót, meg akarták követelni a foglyoktól a katonás vigyázzállást, ha nem sikerült, ismételni kellett a végtelenségig.

A vovesi “szép” napok június 27-én lejártak. A magyarok egy részét, köztük engem is, könnyebb munkára, másik táborba szállítottak.

Saint Jean D Angely. Ez a kisváros La Rochelle kikötővárostól délkeletre 45 kilométerre fekszik. Itt szűk területen, német fabarakkokban mintegy 6000 vegyes nemzetiségű foglyot zsúfoltak össze.

A megérkezésünket követő napon, július 29-én többek között fürdetésünkre is sor került. Ruházatunkat fertőtleníteni vitték, azzal, hogy a kijáratnál majd visszakapjuk. Nem lett belőle semmi, helyette koszos és ha lehet még tetvesebb német és olasz egyenruhadarabokat vehettünk magunkra. Az átöltözés végén madárijesztőnek is rútak lettünk volna. Nekem egy olasz posztónadrág jutott, óriási buggyokkal, meg egy tereptarka viaszosvászon esőkabátféle. Jó bakancsom eltűnt, helyette két ormótlan, legalább 46-os csónakot tudtam felszedni. Az egyik bakancs talpát dróttal kellett felerősíteni, hogy közlekedni lehessen benne. Egy-két nap múlva eddigi civil ruhás őreinket a mi egyenruháinkban láttuk feszíteni.

A barakkokban szalmán feküdtünk, s ha jutott, pokrócfélével takaróztunk. A 100 főre tervezett barakkban 300 foglyot helyeztek el: Éjszakára ránk zárták az ajtót, a szükségletek elvégzésére betettek egy kettévágott benzineshordót. Világítás nem volt. Alvás sem nagyon, mert a “küblihez” igyekvők mindig ráléptek valaki lábára, fejére, aki hangosan felkiáltott. Az éjszakai alváshiányt nappal pótoltuk a tábor füvén.

Az élelmezés itt valamivel jobb volt, mint eddig bárhol. Rendszeresen kaptunk napi 25-30 dekányi kenyeret, és csaknem minden nap úgy fél liternyi fölözött tejet, vacsorára valami levesfélét. Mi, magyarok csak belső munkát végeztünk, ami végül is némi “élelempótlékkal” járt… Augusztus 20-án innen is továbbvittek bennünket.

Poitiers. Ide 22-én érkeztünk meg. Ez a tábor jóval nagyobb volt, mint az előző, és zsúfoltabb is. Az első napokban nem is volt helyünk a barakkokban, a szabad ég alatt tanyáztunk. Miután a németeket és az osztrákokat elszállították, kerülhettünk fedél alá. Csöbörből vödörbe estünk, mert szalmán aludtunk, állandóan huzat volt, víz csak időnként csordogált a csövekből. Maradt a reménytelenség.

Ez is munkatábor volt. Magyarok is kijártak dolgozni. A kerítésen belül élénk cserekereskedelem alakult ki – a vele járó állandó civakodással.

Naponta egyszer kaptunk valami levesféle, ízetlen löttyöt. Ünnepnek számított, ha a tetejére löktek egy kis margarint. A kenyérfejadag napi 20 deka volt. A betegek száma egyre nőtt, elterjedt a hasmenés. A kórházbarakkban gyógyszer híján főtt krumplival gyógyíttattak…

Közben olyan nagy méreteket öltött a feketekereskedelem meg a haszonszerzés, hogy kitört a botrány. Leváltották a tábor parancsnokát, meg rokonát, a gazdasági vezetőt. A helybeli újság is közölte, hogy a vezetők megdézsmálták a foglyok élelmezésére szánt nyersanyagokat, a vöröskeresztes csomagokat, és értékesítették a városban működő magánklubjukban. Néhány nap múlva javulni kezdett a koszt. Sajnos ez már sok emberen nem segített, számos betegnek nem volt esélye a túlélésre.

Orvosi bizottság látogatta meg a tábort 1945. október 14-én. Megvizsgálták a foglyokat, s kiderült, hogy a magyarok jelentős része munkaképtelen, de több mint egy hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy döntsenek sorsunkról. Végül is november közepére összeállították a legyengültek névsorát, majd a hónap végén Normandiába, Bolbec kisváros amerikai kórházába vitték őket. “Feljavításuk” után 1946. február elején elindították az egész magyar társaságot egy újabb táborba, a mailly-le-camp-i elbocsátótáborba. Innen március 25-én szállították haza a magyarokat. Én Kaposváron keresztül 1946. április 9-én érkeztem haza Miskolcra.