Az amatőr minősítés a hétköznapi szóhasználatban olyan alkotó szellemű embert jellemez, aki valamelyik szakmában vagy művészeti ágban önmegvalósítás, értelmes időtöltés és nem haszonszerzés céljából tevékenykedik, és ehhez a szükséges ismeretekkel is rendelkezik. Ellentétpárja a professzionista (profi), aki igazolható szakképesítéssel rendelkezik, és a szakmát megélhetés céljából gyakorolja. A történelem számtalan példát tud felmutatni annak igazolására, hogy minden időben, minden szakmának voltak amatőrjei.

A fotográfiában az amatőr fogalom sajátos jelentést kapott, és sajátos helyzetet is tükröz. Ebben a szakmában hosszú ideig szakmai képzés nem folyt, ezért az ismereteket mindenki autodidakta módszerrel tudta megszerezni. A közvéleményben a fogalmak összemosódtak. Amatőrnek tekintik a dilettánst, az alkalmi és vasárnapi knipszert, és művésznek nevezik az amatőrt. A mi szempontunkból az amatőr jelző minőséget jelent, azt, hogy ebben a státuszban olyan alkotók működnek, akik elméleti és gyakorlati tudás birtokában magasabb igénnyel, a társadalom számára is hasznos tevékenységet folytatnak, és emellett tisztes polgári foglalkozást is űznek. Követelmény, hogy felvételeiket maguk, önállóan dolgozzák ki.

A merőben új képalkotó módszert a társadalom hamar és szívesen befogadta. Ennek nyomán spontán elkülönülés jött létre az alkotók körében, ami egyúttal természetes munkamegosztást is létre hozott. Az amatőrök nem csak fényképeztek, hanem újabb lehetőségek után kutattak is, és igényeket támasztottak a hivatásos kutatókkal, az eszközöket és anyagokat gyártó vállalkozásokkal szemben. Tapasztalati tény, hogy a fotótechnika fejlődését főként az amatőrök segítették elő. A hivatásos fényképészek, a profik az így létre jött eredményeket hasznosították, szükség esetén értékelték.

A két fényképező réteg között a kezdeti időkben nem volt nagy ellentét, mert az említett munkamegosztás egyensúlyt tudott teremteni. A szembenállás akkor alakult ki, amikor a szakfényképészek a kenyerüket kezdték félteni, és amikor az amatőrmozgalom perifériáján kontárok is felbukkantak.

Az amatőrök a technikai érdeklődés mellett elméleti kérdésekkel is kezdtek foglalkozni, különösen azután, hogy kiderült, a módszer művészi alkotások létrehozására is alkalmas. Ekkor újabb ellenzők jelentek meg a színen, a festőművészek, akik elvi és gyakorlati okokból tiltakoztak a fénykép, mint művészeti alkotás elfogadása ellen. Az amatőr fotográfia téves úton kereste a megbékélést: festményszerű képeket kezdett alkotni. A fényképezés technikáját kitűnően ismerő amatőrök izgalmas kalandot láttak az ún. nemes eljárások kidolgozásában és művelésében. Végül is rá kellett jönni arra, hogy nem érdemes sem a festőket, sem a grafikusokat utánozni, mert a fotó másként művészet, mint a hagyományos művészetek, és rendelkezik azzal a képességgel, hogy olyan tartalmakat olyan módon ragadjon meg, amilyeneket más művészet nem tud elérni. Itt tehát egy újabb munkamegosztásról van szó.

Az amatőrök száma az idő előrehaladtával gyorsan növekedett. Ez a jelenség, továbbá az elméleti és gyakorlati ismeretek jobb megszerzésének igénye teremtette meg az egyesülés gondolatát. Ezzel az amatőrizmus mozgalommá terebélyesedett.

Európában az első amatőr egyesület Liverpoolban alakult meg 1853-ban. Magyarországon első volt a Műkedvelő Fényképészek Köre 1893-ban, ezt követte a Budapesti Photo Club 1899-ben és a legjelentősebb a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége 1904-ben.

Az egyesületek fontos szerepet töltöttek be a szakmai ismeretek elterjesztésében, támogatták a szakkönyvek és szakfolyóiratok kiadását, terjesztését, és nem utolsó sorban nyilvánosságot biztosítottak az alkotók számára kiállítások rendezésével. Így vált az amatőrfotográfia társadalmi jelenséggé.

Érdemes szemügyre venni, hogy kik indították el az amatőrmozgalmat. Magyarországon – éppúgy mint mindenütt a világban – az érdekes találmány megfogta “az intelligens elem”-hez tartozókat. Elsőként báró Apor Károlyt, a marosvásárhelyi Királyi Tábla elnökét említhetjük. Ő Marastoni Jakabnál tanulta a mesterséget. Erre az alkalmat az szolgáltatta, hogy Marastoni 1841-42-ben Kolozsvárra költözött abban a reményben, hogy itt az akkor tartott országgyűlés miatt összesereglett közönségtől bőségesen kap megrendeléseket. Apor báró minden ismert módszert megtanult és kipróbált. Egy évi tanulás után, saját szerkesztésű nagyítógépével jó minőségű képeket alkotott. Róla nem csak azért kell szólni, mert első volt a szakmában, hanem azért is, mert kitartásával és munkájával az igazi amatőr példáját szolgáltatta.

Miskolcon a gazdasági élet alakulása, a diósgyőri Vasgyár közelsége, a vasúttársaságok megjelenése, a katonaság létszámbővítése magas képzettségű és műveltségű emberek tömegét vonzotta. Az ismert adatok szerint belőlük kerültek ki az amatőrmozgalom úttörői. Az első híradás egy miskolci amatőr szerepléséről, 1885-ből származik. Ekkor az országos ipari kiállításon Váncza Emma – ő iparos volt – és Koós Márton fényképeit mutatták be. Koós Márton és testvére, Soma, kerámia-gyáros volt, majd üveg- és porcelán-kereskedést nyitott. Mindketten fényképeztek is.

A Fényképészeti Lapok 1896. november 17-i száma hírt adott arról, hogy a miskolci Berkovetz József a Fényképészek Köre kiállításán, az amatőr csoportban elismerő oklevelet nyert. Az amatőrmozgalom fellendüléséről a Borsodi Bükk Egylet megalakulása, 1894 után kapunk jelzéseket. Ezt követően 1896-ban Moller Miklós boldogasszonyfai orvos könyvében találjuk a miskolci amatőrök névsorát, köztük Berkovetz József vasúti mérnököt, Baumgartl Boldizsár rajztanárt, Koós Soma gyárost, Szeremley Lajos ügyvédet és Schmidt Károly mérnök őrnagyot, összesen 15 főt.

Az amatőrmozgalom további erősödését legjobban az egyesületek bemutatásán keresztül figyelhetjük meg.