A fotográfia demokratikus alkotó tevékenység. Egyrészt azért, mert a gyakorlásához szükséges ismereteket mindenki elsajátíthatja, másrészt, mert mai világunkban a sajtó és sok más információs eszköz útján a fogyasztók számára könnyen elérhető. A művészi igénnyel fényképezők alkotásai a mindig népszerű kiállítások útján jutnak el a közönséghez. Nálunk az 1950-es években, amikor élénken folyt a vita a fényképezés művészeti mivoltáról, a periférián egy másik kérdés is felvetődött: hogyan juthat el a fénykép leghatékonyabban a közönséghez kiállítások vagy albumok, fényképes kiadványok útján. A Fotóművész Szövetségben mindkét álláspontnak voltak tekintélyes képviselői. A fotóalbum előnye, hogy a benne lévő képekre mindig vissza lehet lapozni, hátránya (abban az időben) a nyomdatechnika viszonylagos elmaradottsága volt. A kiállítás egyszeri élmény, az ott látott képek visszaidézése nehéz, és objektív akadály volt akkor a kiállítóhelyek hiánya is. A vitában végül is Hevesy Iván, a művészettörténet nagy öregje mondta ki a megoldást: ne úgy tegyük fel a kérdést, hogy album vagy kiállítás, hanem úgy, hogy album és kiállítás. Így kapott biztatást az óvatos szkeptikusok ellenében a budapesti nemzetközi kiállítás meghirdetésének gondolata. 1957-61-ig négy nemzetközi kiállítást rendezett a Szövetség. Az elsőnek olyan közönségsikere volt, hogy a nyitva tartást meg kellett hosszabbítani. Az azóta lebontott Erzsébet téri kiállítóház előtt olyan hosszú sorokban álltak az emberek, mint nemrégiben a Szépművészeti Múzeum francia kiállításai idején. Az 1958-as kiállításhoz nemzetközi konferencia is csatlakozott, amelynek keleti és nyugati elméleti és gyakorlati szakemberek mondták el véleményüket a fényképezésről.

A fényképkiállítások népszerűsége a kezdetektől a mai napig állandó. Ez nem csak a fénykép emberközeliségének, közérthetőségének köszönhető, hanem annak is, hogy a rendezők olyan anyaggal dolgoznak, amely mindig újabb lehetőségeket kínál a vizuális élmény fokozására. A fénykép nyomtatott kiadványokban való megjelentetése az 1890-es évekig technikailag nem volt megoldható, mert a cinkográfia és az autotípia még ismeretlen volt. Találkozhattunk viszont olyan megoldással, hogy eredeti fényképeket ragasztottak be a könyv lapjaira, de ez nehézkes és költséges volt. Így a fénykép nyilvános megjelenése sokáig csak a kiállításokon volt elképzelhető.

Magyarországon 1839-ben és 40-ben a Műegyleti és Műipari kiállításon jelentek meg először Daguerre eredeti típiái. Több közbeeső alkalmi bemutató után, az ezredéves kiállítás adott módot a fényképek nagyobb terjedelmű bemutatására. Ezen a miskolciak is tisztességgel szerepeltek.

Miskolcon az első, kiállításnak nevezhető bemutatót a budapesti festő és kir. udvari fényképész, Schrecker Ignác rendezte 1876 áprilisában a Széchenyi utcai Koós házban. Újsághirdetése szerint a “Magyar hölgykoszorú album” számára fényképezett miskolci hölgyeket és – mint írja – “a magyar női szépségnek gyűjteménye helyben közszemlére ki van állítva.” Budapesten is volt hasonló vállalkozása, amikor is a Tigris Szállóban az akadémiai tagok arcképeit állította ki. A következő jelentősebb bemutató 1912-ben az Országos Háziipari és Amatőr kiállításon volt látható. Ezen a MAOSZ nagy kollekcióval jelent meg, és minden díjat elvitt. A nagy nevek között Pécsi József, Balogh Rudolf, Máté Olga, Kankovszky Ervin, Szakál Géza volt olvasható. A Bükk Egylet és a MAOSZ miskolci csoportja időszaka után, 1939-ben és 40-ben a Magyar Élet Pártja Debrecenből hozta át az ott rendezett kiállításokat. Ezek a bemutatók a párt lapjában nagy és jó kritikákat kaptak. Érdekes, hogy Szepesváraljai Haendel Vilmos jogakadémiai tanár az 1939-es kiállítás megnyitóján így nyilatkozott: “…a régi és nagy kulturális hagyományokkal rendelkező Miskolcnak az utóbbi években viszonylag stagnáló kulturális életét minden vonatkozásban és minden eszközzel fel kell frissíteni.” 1940 októberében a Borsod-Miskolci Múzeum 250 képben mutatta be a miskolci fényképezés történetét. Sajnos, ennek a kiállításnak a sajtó, az egyszeri híradáson kívül, nem szentelt különösebb figyelmet, és egyéb dokumentáció sem található. Annyit tudunk, hogy a kiállítást Megay Géza rendezte. A kiállítások tervezését és rendezését nehezítette az a körülmény, hogy Miskolc sem a háború előtt, sem azután jó ideig nem rendelkezett kifejezetten kiállításra alkalmas helyiséggel. Ezért a szervezők szükségmegoldásokkal kísérleteztek. Kezdeményező készségben és ötletekben nem volt hiány. Kiállítások voltak – és vannak – iskolákban, kollégiumokban, művelődési intézményekben, könyvtárakban, sőt megjelentek a fényképek az utcán, szabadtéri tárlat formájában is. Ma a városnak két olyan intézménye van, amely kiválóan alkalmas fényképkiállítások rendezésére, és ezzel programszerűen foglalkozik is.