A 19. század nagyszerű találmányának, a fényképezésnek nem csak a híre, hanem a gyakorlata is villámgyorsan elterjedt a világban. Így természetesen eljutott Magyarországra is. A “Hasznos Mulatságok” című pesti újság, már néhány nappal az 1839 januári sajtóbemutató után közölte a találmány hírét: “Egy párizsi akadémiai tag, ki Daguerrenek csaknem minden ábrázolatát látá, kinyilatkoztatá, hogy az ábrázolatok meglátásánál valami mondhatatlan érzés támadt kebliben, s ezt így magyarázá meg: = Ha valamely festést vagy ábrázolatot megtekintünk azonnal tudjuk, hogy az előttük lévő tárgy nem való, s csak bizonyos feltételek alatt mondjuk azt hűnek, s a művészetért sokat elnézünk. Egészen másképp van ez Daguerre úr ábrázolatánál. Itt maga a természet tükrözi magát vissza. Ezt kisebb arányban látni, oly valami meglepő s jótékony hatású, amelyet az ember sokáig, igen sokáig képes érezni”.

Vörösmarty Mihály lapja, az Athenaeum március 7-én adta közre a hírt, és július 4-én tájékoztatta olvasóit a francia Parlament nevezetes üléséről, és a megalkotott törvényről. Erdélyben, Marosvásárhelyen Bolyay Farkas végzett 1839-ben, Daguerre-től függetlenül, eredményesnek mondott kísérleteket. Kolozsvárott az idősebb Zeyk Miklós szegődött az elsők között a kutatók közé, Magyarországon is voltak tudományos igénnyel érdeklődők, mint Jedlik Ányos, báró Eötvös Lóránd, Wartha Vince, Gothard Jenő és Konkoly-Thege Mikló, hogy csak néhányat említsek a legkiválóbbak közül. Akadtak az újdonság iránt fogékony, alkotó emberek, mint a mi szempontunkból érdekes Egressy Gábor színművész, aki Miskolcon társulati tagként, majd vendégszereplőként gyakran fellépett. Ő már 1840-ben készített több dagerrotip önarcképet. Nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy ezek Pesten készültek, mert Egressy Párizsban csak 1843-ban járt először. A két, sajátkezű aláírással igazolt dagerrotípiát a Herman Ottó Múzeum fotótörténeti gyűjteménye őrzi. Becses darabok ezek, már azért is, mert a legelső Magyarországon készült fényképek közé tartoznak. Végül voltak vállalkozó kedvű, tanult emberek, akik a szabad találmányban jó üzleti lehetőségeket sejtettek, és hivatásszerűen kezdtek fényképezni. Portréfestők, gyógyszerészek, ötvösök, aranyművesek.

Nagy szolgálatot tett a fényképezés magyarországi elterjesztésében Zimmermann Jakab budai piarista tanár, tankönyvíró, aki Daguerre könyvének német változatát lefordította, és Bécsben, 1840-ben “Hagenauer Fridr. özvegye és társai betűivel és költségeivel” kiadta. A könyv a “Daguerre képei elkészítése módjának leírása” címet viseli. A szöveget ma olvasva megmosolyogtatónak tűnik a derék fordító törekvése az egyes szakkifejezések magyarosítására, pl. a kénsavat salétrom savany, a jódot ibolyó, a desztillált vizet szivárogtatott víz néven említi, a nátriumszulfit alkénsavas szikag keresztnevet kapta. (A könyvecskét az Országos Műszaki Múzeum Karlovits Károly muzeológus kommentárjával, hasonmás formában kiadta.)

Fényképező műhelyek, amelyeket hol fényirdának, műteremnek, hol műintézetnek, üvegteremnek neveztek, 1840 után főként Erdélyben, Pesten és a Felvidéken nyíltak. Elindultak a vándorfényképészek is, akik a vásárokon és egyéb sokadalmak helyén, sőt házról-házra járva ajánlották szolgálataikat a közönségnek. Más igénnyel keltek útra az utazó fényképészek, mint pl. Erdélyben Orbán Balázs (1830-1890) vagy csaknem az egész országban Klősz György. Ők ketten a szabad természetben lehetséges fényképezés úttörőinek tekinthetők.

A fényképezés elterjedését segítette a technikai feltételek gyors javulása. H. Bayard (1801-1887) ezüstkloriddal érzékenyített papírra közvetlen pozitív képet készített már 1839-ben. 1840-ben megjelent Petzval József (1807-1891) nagyérzékenységű portréobjektívje. 1847-ben Niepce Saint Victor (1804-1870) a már ismert Niepce unokaöccse 1847-ben a fényérzékeny emulziót üveglemezre öntötte. Ezek után gyorsan követték egymást az újnál újabb találmányok, amelyek megkönnyítették a fényképezés megszállottjának munkáját. Az iparszerű fényképezést bürokratikus korlátok sem akadályozták, mert ebben az időben a céhek lassú elhalása után Magyarországon a teljes iparszabadság érvényesült. (A céheket az 1872. VIII. tv. formálisan is megszüntette.)
Miskolcon a fényképezés művelőinek első nyomat, az előbbiekben említett városokhoz képest, jó két évtizedes késéssel tudjuk felfedezni. Hogy ennek a késedelemnek az okait megértsük, érdemes rövid pillantást vetni a város helyzetére a 19. század második felében.

Miskolc 1356-ban Nagy Lajos királytól mezővárosi rangot kapott, és a koronauradalom része lett. A város érdeke lett volna, hogy megkapja a szabad királyi rangot, de ezt nem sikerült elérnie. 1848-ban a szabad királyi cím megszűnt, helyette a törvényhatósági jog lépett be. Miskolcnak ezt sem sikerült megkapnia, főleg azért mert ez a vármegyének (korábban a koronauradalomnak) sem volt érdeke. 1903 őszén egy újabb kísérlet során Tisza István miniszterelnök megértést mutatott, s a tárgyalással Borsod vármegye főispánját bízta meg. Így érthető, hogy ebből sem lett semmi. A szabad királyi, illetve a törvényhatósági státusz jobb fejlődési lehetőséget biztosított a Miskolcéhoz hasonló helyzetű Kassa, Debrecen, Kolozsvár részére, és ez a fényképezés elterjedésében is megmutatkozott. A polgárosodás Miskolcon lassabban haladt, de lassították a fejlődést a járványok és természeti csapások is. Ilyen körülmények között lassabban alakulhattak ki azok a társadalmi rétegek, amelyek a fényképezés iránt akár mint termelők, akár mint fogyasztók, érdeklődést tudtak volna mutatni.

A szabad királyi, majd törvényhatósági joggal felruházott városok egy-egy körzet természetes központjai is voltak, így kisugárzásuk a fényképezés elterjedése szempontjából is érvényesülhetett. Miskolcnak ez a lehetőség a kezdeti időkben nem adatott meg.

Ferencz József 1860. október 20-i rendelete a város bizonyos fokú önállósodását tette lehetővé. “Az Októberi Diploma az önkényuralom végét jelentette, s felélesztette a város lakosságát is fásultságából.”. Jelentős eredmény volt Miskolc fejlődésének vonalában – ha nem is ment viták nélkül – a Miskolc-Nyíregyháza-Debrecen vasútvonal megépítése, majd csatlakoztatása a Pest-Szolnok vonalhoz 1859-ben. A Kassára vezető vasút később épült meg. Így a város bekerült az ország vérkeringésébe mindezek nyomán Miskolc gyors fejlődésnek indult, és rövidesen behozta az előnyösebb helyzetben volt városokkal szembeni hátrányát. Ipara, kereskedelme, társadalmi struktúrája előnyösen változott. Így elmondhatjuk, hogy a 60-as évekre értek be azok a társadalmi-gazdasági feltételek, amelyek a fényképezés iránti érdeklődést is táplálhatták.

Az előbbiekben vázolt és a város dinamikusabb fejlődést gátló körülmények ellenére tapasztalhatók voltak olyan jelenségek is, amelyek a lakosság bizonyos rétegeinek érdeklődését tanúsították a vizuális élmények iránt. Állíthatjuk, hogy Miskolcon a fényképezés késve ugyan, de nem előzmények nélkül jelent meg. Kedvező tényező volt a népesség növekedésének gyorsulása. A 60-as évekre a lélekszám 20 ezerre nőtt, és a századfordulóra megközelítette ennek kétszeresét. Különösen érdekes az úgynevezett “Intelligens elem” növekedése 60 %-ra. Ugyanez az arány Kassán és Kolozsvárott 50%, Debrecenben 46% volt.

Ismereteink szerint Miskolcra elsőként olasz vándorfényképész, Arigoni Gáspár érkezett 1844-ben, terjedelmes felszereléssel és 15 napig ajánlotta szolgálatait a nagyérdemű közönségnek. Egy dagerrotípiát, ha azon csak egy személy szerepelt, 5 forintért, ha a személyek száma több volt, 6 forintért készített. (Ugyanebben az időben New Yorkban egy dagerrotípia ára 5 dollár volt!) Ez a fénykép nem volt olcsó dolog, tehát ezt a szórakozást nem mindenki engedhette meg magának. összehasonlításul megjegyzem, hogy ebben az időben egy jól képzett vargalegény heti keresete 5-9 forint, a kőművesek napszáma 36-48 krajcár, és egy mázsa gyapjú ára 130 forint volt. Nincs adatunk arra vonatkozólag, hogy Arigoni mester milyen üzleti eredménnyel zárta a miskolci 15 napot, és arra nézve kevés a bizonyítékunk, hogy más vándorfényképészek is jártak volna a városban. Feltételezésünk szerint kellett itt másoknak is járni. Erre abból is következtethetünk, hogy egy családi gyűjteményből előkerült egy 1850 körül, albumin eljárással, ismeretlen mester által készített fénykép, amely megbilincselt bükki zsiványokat és az őket őrző zsandárokat ábrázolja. Újsághirdetésekből tudjuk, hogy 1851-ben egy Neckam nevű “vándor utazó” ködfátyol képeket, 1852-ben egy másik vándorló vállalkozó bel- és külföldi csataképeket vetített a városkorcsmában. 1863 márciusában Sándor József komáromi mutatványos a Korona vendéglőben “nagy sztereoszkóp” kiállítást rendezett a legújabb idők legérdekesebb látványaiból. Állandó látványosság volt a Búza téren a Király bioscop, a mozi sátoros őse, ahol kézzel rajzolt mozgó képeket vetítettek a vásárokat és a piacot látogató közönségnek. Kár, hogy az említett mutatványok fogadtatásáról nincsenek adataink. Feltételezzük, hogy az egymás után érkező vállalkozásoknak volt közönsége. A teljesség kedvéért kell megemlíteni, hogy 1878 augusztusában Fischer Antal nagyszerű “világtárlati terme” volt látható dioráma utánzatban, és 1899. április 30-án volt az első mozifilm bemutató a színházban. Benkő Mihály kolozsvári elektrotechnikus (Miskolcon mint tanár jelent meg), több sikeres erdélyi szereplés után, a miskolci közönséget is meglepte Edison találmányának bemutatásával.

Amikor a miskolci fotókultúra formálódásának kezdeteiről beszélünk, elsősorban a műtermes fényképészetre kell gondolnunk, mert létezésüknek és munkájuknak nyomai képekben, családi albumokban, újsághirdetésekben fennmaradtak.
Az első miskolci műterem létrejöttéről – érdekes módon – debreceni híradásból értesülünk. A Hortobágy c. lap 1863. szeptember 6-án arról tudósít, hogy “Müller úr, a városunkban több hó óta sikeresen működő fényképész Miskolcon fényirdát szándékszik nyitni.” Ez a vállalkozás létre is jött a Széchenyi utca 4. sz., ún. Nosticius házban. Ettől kezdve egymás után nyíltak a város központjában a hasonló műhelyek, behozva azt a lemaradást, amit a körülmények okoztak. A második iparos Geil H. József a Boldogasszony (ma Déryné) utcában telepedett le 1865-ben. Ugyanebben az évben a Bécsből érkezett Götz Károly átvette Müller úr műtermét. A 19. század végére Miskolcon már 16 műtermes fényképész dolgozott, ugyanannyi, mint Kolozsvárott.