Tarczai Béla

A címet a Passauer Neue Presse-től kölcsönöztem. Ez az újság 1992. augusztus 10-i számában ezzel az - egyébként Albert Schweitzer gondolatát tükröző - fogalmazással vezette be részletes tudósítását "Az Első, hivatalos magyar küldöttség" látogatásáról a pockingi, második világháborús magyar katonatemetőben.

A 747 magyar állampolgár nyughelyét jelentő, fákkal, virágokkal és örökzölddel díszített temető az ezeréves bajor-magyar kapcsolatok új fejezetének, egy sajátos katonabarátság kialakulásának színhelye lett. Ennek a barátságnak az alapmotívuma a közösen átélt hadifogság számtalan megrázó élménye volt. Így érthető, hogy a kapcsolatot először a volt hadifoglyok német szervezetével (Verband der Heimkehrer, Kriegsgefangenen und Vermisstenangehörigen Deutschlands) kerestük és meg is találtuk. Az első zarándokutat és bajtársi találkozót több évi előkészítés után sikerült megvalósítani. Ehhez a folyamathoz személyes élményeim fűződnek.

A Volt Hadifoglyok Miskolci Egyesülete 1988-ban, még az országos Szövetség újjáalakulása előtt született meg, bajtársaimmal az első pillanattól kezdve gyűjtögettük a hadifogsággal kapcsolatos emlékeket a lehető legtágabb körben. 1989 augusztusában egy régóta dédelgetett álmomat sikerült megvalósítani: szabad magyar turistaként felkereshettem azokat a városokat, ahol hadifogolyként jártam Német- és Franciaországban, összesen 8 helyen. A Rajna vidéki Bertzenheimben, az annak idején "a siralom völgyének" nevezett fogolytábor emlékeit őrző múzeum vezetője - maga is volt hadifogoly - bőven ellátott információkkal az NSZK-ban működő szervezetekről, a Hadisírgondozó Szövetségről, a katonatemetőkről és más emlékhelyekről. Így kerültem kapcsolatba a Kassel székhellyel működő Volksbund Deutsche Kriegsagreberfürsorge nevű, társadalmi támogatással működő szervezettel. Ott tudtam meg, hogy Bajorországban, Pockingban, önálló magyar katonatemető van és hogy sok más helyen is vannak magyar katonák eltemetve.

A bertzheimi időzés azzal fejeződött be, hogy az ottani tábor főkapujának helyén emelt emlékműnél kísérőimmel együtt koszorút helyeztünk el. A múzeum vezető, Spitz úr szerint ez volt az első "általa hivatalosnak minősített" érdeklődés magyar részről a hadifogság németországi emlékei iránt. Egyébként a bretzemheimi táborban több mint 5 ezer magyar raboskodott.

Pocking város polgármestere és az általa mozgósított bajor bajtársi egyesületek örömmel fogadták jelentkezésünket és így létrejött az első közös megemlékezés 1992 augusztus 7-8-9-én, amely a most még csak négy tagú küldöttség minden tagjának felejthetetlen élményt nyújtott. Küldöttségünk a helyszínen kiegészült a müncheni magyar főkonzullal és a bonni védelmi attaséval.

Az emlékező ünnepség megrendezésében részt vettek a város, a helyőrség, a római katolikus Egyház és a veterán szervezetek vezetői, képviselői, valamint a környéken élő sok magyar.

A közönség a helyőrség díszszakasza és hat dobos vezetésével zászlók alatt vonult a temető bejáratától a magyar parcellához. Itt beszédet mondott a Hadisírgondozó Szövetség alelnöke, a plébános, a helyőrség parancsnoka és  a polgármester. Valamennyien hangoztatták, hogy megtisztelőnek és fontosnak tartják az első hivatalos magyar küldöttség látogatását, mert ez is bizonyítéka a keleten bekövetkezett politikai változásoknak, amihez Magyarország is jelentősen hozzá járult az NDK állampolgárai menekülésének segítésében. A megemlékezés záró aktusként szétszórtuk a sírokra a magunkkal hozott, megszentelt hazai földet, hogy honfitársaink legalább jelképesen magyar földben nyugodjanak.

Este vendéglátóink nagyszabású kerti ünnepséget, bajtársi találkozót rendeztek a schönburgi kastély udvarán, ahol már a bajor kedélyességgel és vendégszeretettel is találkozhattunk.

Az első látogatásból állandó és gyümölcsöző baráti kapcsolat fejlődött ki szövetségünk, a város és bajor veterán szervezet között. Az évek során, a nemzetközi kapcsolatokban fontos kölcsönösség is létrejött, mert mi viszonzásul felkutattuk és rendbe hoztuk a miskolci hősök temetőjében eltemetett német katonák parcelláját. Emlékkeresztet is felállítottunk és évente a hősök napján leróttuk tiszteletünket és kegyeletünket ezen a helyen is. Több alakalommal jelen voltak Pocking város és a bajtársi egyesületek küldöttei. 1994-ben pl. a teljes városi tanácsot láthattuk vendégül az ünnepségen.

A cserekapcsolatok az évek folyamán tartalmukban bővültek. A közös ünneplésekbe bekapcsolódott Kazincbarcika is, ahol a Vegyiművek és a város építésében részt vett kényszermunkás hadifoglyokra német és magyar nyelvű emléktábla emlékeztet. Bajor vendégeink minden alkalommal velünk együtt, itt is tisztelegtek.

Az első látogatást követő években a jeles évfordulók alkalmával ismét megjelentünk Pockingban és emlékeztünk elesett bajtársainkra. 1995. május 9-én Pocking városa nagyszabású ünnepséget rendezett a háború befejezésének 50. évfordulóján. A polgármester erre minket is meghívott. 1999. április 29-től május 3-ig a Magyarok Világszövetsége magyar napokat rendezett Pockingban. E program keretében tartottunk megemlékezést a katona temetőben. Ekkor a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Külügyminisztérium A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium a Hadtörténeti Múzeum képviselői és a müncheni főkonzul is megjelentek. Beszédet mondott a Külügyminisztérium főosztályvezetője, a Hadtörténeti Múzeum képviselője és a főkonzul. 2000 augusztusában a milleniumi évforduló alkalmával tettünk látogatást Pockingban és Passauban. Ekkor a passaui Magyar Német Baráti Társasággal együtt koszorúztunk Gizella királyné sírjánál. A pockingi temetőben ismét szép számmal megjelentek a környéken élő magyarok. Élmény volt találkozhatni Erődi-Harrach Vilmos tb. konzullal, aki 1945-46-ban mint párizsi követségünk attaséja igen sokat tett a franciák fogságába került magyarok helyzetének javítása és hazajuttatása érdekében. 2001-ben bajor barátainkkal együtt néztük meg Passauban a "tausend jahre bayern-ungarn" című kiállítást. Legutóbb 2006. május 13-án tisztelegtünk a magyar katonatemetőben. Ez alkalommal az osztrák veterán egyesületek képviselői is jelen voltak. Kedves mozzanata volt a látogatásnak a találkozás a 88 éves, egykori veterán egyesületi elnökkel, aki küldöttségünk első látogatása idején, 1992-ben az ünnepséget szervezte és a veterán egységeket vezényelte. Most ezt a tisztséget a fia tölti be.

Az 1992. év történetéhez tartozik még egy fontos franciaországi esemény. Erről azért is meg kell emlékezni, mert egyszeri esetről van szó. A Volt Harcosok Bajtársi Közössége, mint a nyugati országokban működő emigráns szervezet strassburgi csoportja, Nederbronn-les-Bains nevű kisvárosban, a német Hadisírgondozó által fenntartott temetőben emlékoszlopot állított az ott nyugvó hadifogságban elhunyt 51 magyar hősi halott tiszteletére. Az emlékjel megvalósításához a Magyar Honvédelmi Minisztérium is hozzájárult. Az avató ünnepségre a minisztérium is meghívást kapott. A küldöttség tagjai voltak: dr Raffay Ernő államtitkár, Kéry Kálmán ny. vezérezredes, mint az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának tagja  Erdős László ezredes főosztályvezető, Petrák Béla főhadnagy, a Katonai Kapcsolatok Igazgatóságának képviselője. A volt hadifoglyok képviseletében én kaptam a megtisztelő meghívást.

Az emlékművet október 10-én avattuk fel. A mintegy 3 méter magas kőoszlopot a temető mauzóleumában helyezték el, szemben a német katonák emléktáblájával. Maga az ünnepség a szabad ég alatt, a temetőkeresztnél folyt le. Itt a zuhogó eső ellenére szépszámú és türelmes közönség gyűlt össze. A koszorúkat a helyi cserkészcsapat fiú és leány tagjai vitték az emlékműköz.

Az avatóbeszédet Raffay államtitkár úr tartotta. Rajta kívül beszélt a VHBK és a német hadisírgondozó szövetség képviselője. Hamar alezredes, védelmi attasé felolvasta a halottak névsorát és végül P. Szabó János, az emigráció lelkésze, megáldotta a sírokat, a koszorúkat és az emlékművet.

Az ünnepség után a város polgármestere fogadást adott a megjelentek részére és méltatta az esemény jelentőségét a volt ellenségek megbékélésnek szellemében.

Ezek után felvetődhet a kérdés, hogy miért egy vidéki hadifogoly egyesület foglakozik kegyeleti aktusok szervezésével. A válasz egyszerű: A Német Hadisírgondozó Szövetség és a pockingi temetőt gondozó szervezetek vezetőivel folytatott beszélgetések során némi szemrehányásfélét éreztünk amiatt, hogy a hivatalos magyar szervek nem érdeklődnek a katonasírok és katonatemetők iránt. (Akkor még nem működött a magyar hadisírgondozó szervezet) Ezért határoztuk el, hogy vállaljuk a kegyeleti kötelezettségek teljesítését és szervezzük az ezzel kapcsolatos hagyományok ápolását is. Ilyen tartalommal módosítottuk egyesületünk alapszabályát és ebben a szellemben folytatjuk kegyeleti és hagyományőrző tevékenységünket immár 15 éve, itthon és külföldön. Mindezt a már kialakult és jól működő kapcsolatrendszer tette lehetővé.

A hagyományőrzés gondolatkörében helyi vonatkozásokról is be tudunk számolni. 1993-ban javaslatot tettünk a Miniszterelnökséghez, annak érdekében, hogy a hősök napja kapja vissza eredeti, törvényben biztosított rangját. Mi egyébként - ettől függetlenül - 1989-től  megünnepeltük május utolsó vasárnapján a hősök napját.

Megemlékezéseinket  kiterjesztettük az első világháború eseményeire is. A m. kir. 10. honvéd gyalogezred, Miskolc háziezrede, a kassai 39. hadosztály kötelékében harcolta végig az első világháborút. Emlékezetes haditetteket hajtott végre Galíciában, majd a román fronton és végül 1918 novemberében Észak-Olaszországban tette le a fegyvert. Az ezred túlélői a két világháború között évente egyszer emléknapra jöttek össze és emlékeztek a harcokra és a hősökre. Ezt a hagyományt 2000-ben felelevenítettük és azóta minden esztendőben, a gorlicei áttörés évfordulóján megemlékezést tartunk a volt laktanya épületet öröklő Hermann Ottó Gimnázium fiatalságával együtt.

A hagyománytisztelő lengyelek limanowai, a gorlicei és a przemysli erőd körüli harcok 90. évfordulóján több napos ünnepségeket rendeztek s erre meghívták az akkori csatákban részt vett országok képviselőit is. Ilyen meghívás révén jutottunk el 2004. december elején Limanovába, 2005. májusában Gorlicébe, és némi késedelemmel 2006-ban Przemysl-be. A véletlen úgy hozta, hogy küldöttségünkbe a volt 39. hadosztály valamennyi ezredében szolgált honvédek fiát, tehát a galiciai hadjárat résztvevőinek leszármazottjait be tudtuk választani. Lengyelországban mindenütt éreztük vendéglátóink részéről a kitüntető barátságot és az elismerést a magyar honvédek hősiessége iránt. Apró, de jóleső figyelmesség volt, hogy limanowában Molnár Ferenc haditudósításának magyar nyelvű szövegét kaptuk kézbe. Gotlicében az áttörés részleteit bemutató új múzeum utcai frontján magyar nyelvű felirat, a termekben hasonló hangos és írott eligazítás fogadott bennünket. Ezeken kívül is számtalan jelét tapasztaltuk a barátságnak, amiről egyébként a lengyeleknek az volt az érzésük, hogy ez magyar részről mintha halványult volna.

A vendéglátók előzékenysége révén mindenütt jól tájékozott kísérőt kaptunk. Segítségükkel több első világháborús katonatemetőt felkereshettünk. Ezeknek a temetőknek a rendezettsége és külső képe ugyanolyan benyomásokat keltett bennünk, mint amilyeneket nyugaton is megéltünk. Felejthetetlen volt a Gorlice közelében a Luzna-Putski 400 m magas, meredek domboldalon telepített temető. A sírok elhelyezkedése azt mutatja, hogy mindegyik katona azon a helyen nyugszik, ahol életét vesztette. Ebben a temetőben 1134 magyar, köztük 34 10-es honvéd alussza örök álmát. Az emlékhelyeken nemzeti színeinkkel díszített koszorúkkal tisztelegtünk hősi halottaink emléke előtt. Gorlicében a központi temetőben ekkor avatták fel a felújított emlékművet és megszentelték a átalakított temetőt. Az osztrák és lengyel veteránok első világháborús egyenruhában és korabeli zászlók alatt vettek részt az ünnepségen.

Alkalmunk volt tisztelegni Tarnowban Bem Apó "ég és föld között lebegő" szarkofágjánál. Przemysl felé haladva Rimanow nevű városban néhány percre megálltunk Balassi Bálintnak a középiskola falán elhelyezett emléktáblájánál.

Kegyeleti útjainkat és itthoni megemlékezéseinket 2007-ben is folytatni kívánjuk. Tervezzük, hogy tisztelgünk az uzsoki és a vereckei szorosban és az Erdélybe s ellátogatunk. Itt utunk végső célja a temesvári hadifogoly temető lesz. Itthon a 10-es honvéd emléknapon a Magyaros visszafoglalásának 90. évfordulójára fogunk emlékezni.

Amikor kegyeleti útjainkat és megemlékezéseinket megterveztük, arra gondoltunk, hogy emberi kötelességünknek teszünk eleget azzal, hogy a külföldi katonatemetőkben is fejet hajtunk és koszorút helyezünk el az emlékműveknél. Számításba kellett vennünk azt a tényt is, hogy hősi halottaink túlnyomó része határainkon kívül van eltemetve. Megnyugvással tapasztaltuk, hogy társadalmunk valamint a német és a lengyel vendéglátók nagyra értékelik a gesztust, hogy az ország törődik fiaival, akik a sors különös szeszélye folytán nem nyughatnak hazai földben. Így valósult meg a baráti kézfogás a katonasírok felett.

Tarczai Béla