Tarczai Béla

Magyar hadifoglyok Belgiumban a második világháború után (1945-1947)

Egy kis statisztika

Az első megválaszolandó kérdés, hogy hány magyar hadifogoly tartózkodott Belgiumban a második világháború után. Pontos adatok híján csak becslésre vállalkozhatunk. Már azt is nehéz megállapítani, hogy hány magyar sodródott Ausztria és Németország területére a világháború végén. A katonák és a polgári személyek száma feltehetően megközelítette az egymilliót. Stark Tamás ötszáznyolcvanezerre teszi a hazánktól nyugatra fogságba eső magyar katonák létszámát. Ebből körülbelül háromszázezret az angolszászok, kétszázhatvan-kétszáznyolcvanezret a szovjetek ejtettek fogságba. Minket most a nyugati szövetségesek kezére kerültek érdekelnek, akik közül mintegy hatvanezer leventekorú fiatal volt.

A Belgiumba kerülő magyarok többsége megfordult a Brüsszel mellett felállított hatalmas nemzetközi lágerben, amelyet angolok ellenőriztek. A magyarok itteni létszámáról igen eltérő számadatok állnak rendelkezésünkre. Egy visszaemlékező szerint 1945 nyarán a tábornak körülbelül kilencezer magyar lakója volt (Pintér Ernő), mások négyezerről írnak. 1945 őszén Brüsszelből szinte kivétel nélkül az enghieni (edingeni) táborba vitték a magyar származású foglyokat. Itt már ők voltak többségben; a becsült számuk három-ötezer közötti. A belgiumi magyar konzulátus 1945. november 19-ei jelentésben az áll, hogy háromezer-hétszáz magyar hadifogoly tartózkodik Belgiumban. Az Enghienben fogva tartottak közül 1946 tavaszán körülbelül kilencszázan szerződéses bányamunkásokká váltak, s kiszabadultak a táborból. A többiek 1946 májusában hazatértek, sajnos, nem tudjuk, pontosan mennyien. Jári Ferenc brüsszeli konzuli tanácsos 1947. június 11-én kelt jelentésében azt írja, hogy körülbelül ezer-ezerkétszáz volt magyar hadifogoly tartózkodik Belgiumban, s mindannyian bányákban dolgoznak. Közülük mintegy kétszáz hazautazott egy 1947. márciusi szállítmánnyal, s “a még visszamaradt hadifoglyok számát hat-hétszázra lehet becsülni.” Az utolsó szállítmány 1947 júniusában indult Brüsszelből Budapestre százhatvanhat volt hadifogollyal. Nehezíti a helyzetet, hogy a Belgium területén felállított hozzávetőleg negyven hadifogolytábor közül az előbb felsoroltakon kívül még legalább tizenháromban bukkantam ismeretlen számú magyar fogoly nyomára. Tarcai Béla háromezer-hatszázra teszi a chapelle-i láger és tízezerre a belgiumi magyarok összlétszámát. Ez a becslés reálisnak látszik, ha beleszámoljuk azokat a magyarokat is, akiket csak átszállítottak Belgiumon (Namurban gyűjtőtábor működött azok számára, akiket továbbvittek Franciaországba). A katonai személyeken kívül bizonyára magyar civilek, deportáltak is hosszabb-rövidebb ideig szögesdrót mögött voltak; a számuk ismeretlen.

Hadifogság a második világháború után

Igaza van Örkény Istvánnak, hogy a hadifogoly Isten legelesettebb gyermeke. Sorsa, akár a győztes, akár a vesztes ország szülötte, nem irigylésre méltó. A háborúban elesett hősöket tiszteletben részesítik, a hadifoglyokról azonban senki sem beszél szívesen, mert a vesztes országot a vereségre emlékezteti, míg a győztes hatalmakra óriási terheket ró az elhelyezésük és ellátásuk. Sztálin a német fogságba esett orosz katonákat hazaszállító szerelvényeket egyenesen a Gulágra irányíttatta, míg hazánkban a nyugat felől hazatérő foglyok többségének éveken keresztül előítéletekkel kellett küzdenie: a “nyugatosokat” előszeretettel B-listázták vagy idő előtt nyugdíjazták. Igaz, mint mindig, a világháború után is voltak kivételek. Papp József, aki megjárta az embertelen enghieni tábort Belgiumban, azt nyilatkozta, hogy őt semmiféle hátrány sem érte azért, mert nyugaton volt hadifogoly. A második világháború után hazatérő szövetséges hadifoglyok megdöbbenve tapasztalták azt a közönyt, amellyel honfitársaik fogadták őket. A belga és a francia hadifoglyok több esetben utcai felvonulásokon tiltakoztak e fogadtatás ellen.

A Nemzetközi Vöröskereszt volt az a szervezet, amely a legodaadóbban foglalkozott a hadifoglyokkal. Már 1939-től kezdve arra törekedett, hogy elviselhetőbbé tegye az internáltak és az első lágerek lakóinak életét. A szervezet delegációi rendszeresen látogatták a táborokat, s jelentést készítettek az ottani viszonyokról. Az elsők között gondoltak arra is, mit kell majd tenni a több millió hadifogollyal az ellenségeskedések megszűnése után. A nemzetközi szervezet 1944. augusztus 14-én valamennyi hadviselő félhez eljuttatta azt a levelet, amelyben a harcok végén a foglyok hazaszállításához ajánlotta fel a segítségét. A Nemzetközi Vöröskereszt a háborút követően is kiállt a hadifoglyok érdekei mellett. Az 1929. évi Genfi Egyezmény 75. cikkelyére hivatkozva – amely a békeszerződés után a foglyok azonnali hazaszállítását írja elő – elítélte, hogy a szövetségesek a vesztes országok hadifoglyait az újjáépítésben használják fel. Az 1945. május 8-át követő eufóriában azonban nem sok foganatja volt ismételt felhívásainak.

Nem kapott több figyelmet XII. Pius pápa május 8-ai rádióbeszéde sem, amelyben a katolikus egyház feje valamennyi katona és polgári személy mielőbbi hazatérésének fontosságát hangsúlyozta. A Nemzetközi Vöröskereszt értelmezése szerint, békeszerződés hiányában, a szövetségesekre hárult volna a hadifoglyok mielőbbi hazaszállításának feladata. A győztesek döntésébe viszont a gazdasági érdekek nagyobb súllyal estek latba, mint az emberiesség szempontjai. Ezért az angolszászok nem hazaszállították, hanem szövetségeseiknek “kikölcsönözték” hadifoglyaik egy részét. Így jutottak a franciák 1945 júliusa és szeptembere között körülbelül nyolcszázhatvanezer ellenséges (német, osztrák, magyar) hadifogolyhoz. Mivel a Genfi Egyezmény nem rendelkezett a hadifoglyoknak egyik hatalom által egy másiknak való átengedéséről, a Nemzetközi Vöröskeresztnek állást kellett foglalnia e kérdésben. Nem tehetett mást, mint beletörődött a foglyok átengedésébe, ezzel a feltétellel: a katonákat eredetileg foglyul ejtő hatalom, valamint az, amelyik megkapja őket, kölcsönös felelősséget vállal azért, hogy a hadifoglyok a Genfi Egyezményben leírtaknak megfelelő elbánásban részesüljenek. A hadifoglyok hazaszállításának elhalasztását a szövetségesek megmagyarázhatták a Távol-Keleten tovább dúló háborúval és a megrongált európai közlekedési hálózattal, egy másik eljárásukra azonban nincs mentség, mert az nyíltan megszegte az érvényben levő nemzetközi egyezményeket. 1945 tavaszán ugyanis az amerikai csapatok, belátván, hogy az összes ellenséges hadifoglyot nem képesek a Genfi Egyezmény pontjainak megfelelő elbánásban részesíteni, nem hadifogolyként bántak velük, hanem átminősítették őket Disarmed Ennemy Forces-ra (lefegyverzett ellenséges erőkre), akikről a fenti egyezmény egy szót sem szólt. Az ellenséges hadifoglyok 1945. augusztus 4-én végleg elvesztették hadifogoly státusukat. Ez a jogi manőver a szövetségesek számára többek között lehetővé tette, hogy a legyőzött országok katonáival tisztítsák meg az aknamezőket, amit a Genfi Egyezmény kategorikusan megtiltott a hadifoglyok esetében. Belgiumban a lefegyverzett ellenséges erők három táborban (Jabbeke, Wenduine, Kalmthout) végezték ezt az életveszélyes feladatot. Jabbeke-ben és Wenduine-ben a németek munkáját magyarok segítették.

A magyar hadifoglyok érkezése Belgiumba

Mielőtt megismerkednénk a belgiumi hadifogolytáborok viszonyaival, vizsgáljuk meg, hogyan jutottak el a magyar hadifoglyok Belgiumba, s ott hogyan fogadták őket! A mintegy tízezer magyar, aki bizonyos időt hadifogolyként töltött ebben az országban, két nagy csoportra oszlott: a harcoló egységek katonáira és a tizenhat-húsz éves leventékre. Szálasi 1944 októberében ígéretet tett Hitlernek arra, hogy Magyarországon általános mozgósítást rendel el, s az összes harcra fogható embert Németország védelmére küldi. A nyilasok vezére húsz új magyar hadosztály felállításáról álmodott osztrák és német földön, mert meg volt győződve, hogy “az igazi szellem csak Magyarországon kívül hatja át a csapatokat”. A Szovjetunió feltartóztathatatlan előrenyomulása azonban fejvesztett meneküléssé változtatta az eltervezett kitelepítést. A sors tragédiája, hogy a visszavonulási forgatagba belesodródott csaknem valamennyi tizenhatodik életévét betöltött fiú levente is volt, kivéve azokat, akik önként jelentkeztek valamilyen harcoló alakulatnál. Az a százöt ménfőcsanaki levente, akiket a nyilasok 1944. december 31-én hurcoltak el a falujukból, Belgiumba került hadifogságba. A fiatalokat gyalog indították útnak, csomagjaikat lovas kocsi szállította, mert két gazdának a fiaikon túl még a szekerüket is a nyilasok rendelkezésére kellett bocsátania. A csapat 1945. január 4-én lépte át a határt. Közölték velük, hogy a szökésért halál jár. St. Pöltenig gyalog folytatták útjukat, ahol már kétezer magyar levente táborozott. A legidősebbeket (az 1924-es születésűeket) különválasztották a többiektől, s katonai szolgálatra osztották be. A ménfőcsanaki leventéket vonattal vitték tovább Hannover felé. Az osnabrücki repülőtéren karbantartási és betonozási munkákat végeztek. Innen a szövetségesek egyre sűrűbbé váló légicsapásai miatt ismét gyalog indították tovább őket. A csapat egy-egy tagja leszakadozott, a tizenhét éves László Zoltán pedig tüdőgyulladásban meghalt. Brémán és Hamburgon keresztül mentek, majd 1945. április 18-án egy kaszárnyában amerikai fogságba estek. Másnap teherautóval nyugat felé szállították őket, s a holland határtól vonaton folytatták útjukat. Április végén érkeztek meg Belgiumba.

A huszonkét éves Papp József egy héttel a ménfőcsanaki leventék előtt esett kanadai fogságba, miután száznyolcvan kilométert gyalogolt télvíz idején Érsekújvárról. A szövetségesek Hollandián keresztül szállították Belgiumba, a berchemi átmeneti táborba.

D. G. 1944-ben töltötte be tizennyolcadik életévét. Mosonmagyaróvárról indították útnak a nyilasok. A Münchenhez közeli Neubibergben kiképzést kapott, innen Lüdenscheidbe vitték. Végül is amerikai fogságba esett. Marhavagonban érkezett Belgiumba, a namuri tranzittáborba.

Az egyik hadifogoly karácsonyi üdvözlő kártyát készített az edingeni (enghieni) táborban, s feljegyezte rá, mely táborokban fordult meg addig: 1945. április 23-án került Berlinbe, ugyanebben a hónapban megismerkedett a tangermündei és a büderichi lágerrel, majd augusztusban a rheinbergivel. Ezután szállították Belgiumba.

A kassai Repülőakadémia növendékei Kistelegdi Ernő vezetésével Berlintől vonultak nyugat felé, s 1945 áprilisának végén elérték az Elbát. Mielőtt angol fogságba estek volna, elásták a csapatzászlót és az iskola páncélszekrényét. A fiatalok Kistelegdi őrnagy vezetésével tértek haza a belga fogságból.

A felhozott példákból is kiderül, hogy a hadifoglyok ebben az időszakban (1945 tavasza) szinte állandó mozgásban voltak. Gyalogoltak, vonaton utaztak (nyitott marhavagonokban), máskor platós teherautón szállították őket. Az utazás veszélyes (száztizenhat Győr-Moson-Sopron megyei fiatal halt meg néhány héttel a háború vége előtt, amikor a szerelvényükre amerikai bombák hulottak Hannover mellett), fárasztó és időigényes volt, mert a zsúfolt hadifogoly-szállítmányoknak elsőbbséget kellett adniuk a harci járműveknek.

A magyarokat a legtöbb esetben a németekkel együtt szállították. A belga lakosság ugyanolyan fogadtatásban részesítette a magyarokat, mint a gyűlölt megszállókat: kőzáporral fogadták a foglyokat szállító vonatokat és teherautókat. Berky Lajos szakaszvezető naplójában írja, hogy míg Németországban kenyeret és konzervet, addig Belgiumban követ és fadarabot dobáltak a kocsikba. Az egyik szerelvénybe a kövek mellett még égő papírdarabok is repültek. A Németországból hazatérő francia hadifoglyok dobálták be azokat.

R. L.-nek élesen megmaradt emlékezetében a namuri vasútállomásról az átmeneti táborig vezető út. Körülbelül kétezer német és a sor végén százöt magyar menetelt az utcán. A járdán tízméterenként egy amerikai őr állt, géppisztolyát a szitkozódó belga tömegre irányítva. Csak így lehetett a lincselést elkerülni. A hátul haladó magyaroktól, akik a németekétől eltérő ruhát hordtak, megkérdezték: honnan jöttek? Amikor kiderült, hogy magyarok, a fenyegető arckifejezést sajnálkozás váltotta fel.

Hadifogolytáborok Belgiumban

Belgiumnak a világháború után három fontos problémával kellett szembenéznie: szén-, élelmiszer- és a munkaerőhiánnyal. Manapság már nehezen tudjuk elképzelni, mennyire fontos volt a szén a második világháborút követő időszakban. A fűtés és az újjáépítendő nemzeti ipar szinte valamennyi ágazata igényelte ezt a nyersanyagot. A belga kormányban a miniszterelnök vezetésével “szénügyosztály”-t alakítottak (département de charbon). Meghirdették a “széncsatá”-t (bataille de charbon), amelynek céljául a szénkitermelés háború előtti színvonalának elérését tűzték ki. A háború alatt ugyanis a széntermelés látványosan csökkent. Míg 1938-ban a napi termelés elérte a százkétezer tonnát, addig 1944-ben alig huszonkétezer tonnát hoztak a felszínre. A bányászok létszáma szintén drasztikusan csökkent. A világháborút megelőző utolsó évben még száznegyvennyolcezer ember dolgozott a bányákban, 1944-ben már csak százötezer. A gazdasági fellendüléshez elengedhetetlen intézkedéseket a Van Acker-kormány hozta meg 1945 nyarán. A széntermelés háború előtti színvonalának eléréséhez növelni kellett a bányákban dolgozók számát. Megemelték a bányászok fizetését, munkakörülményeiket javították, a belga kollaboránsokat bányamunkára kényszerítették. Mindez azonban nem volt elegendő a hiányzó (a harcokban elesett, deportált, hadifogságban levő) munkaerő pótlásához. Az ellenséges hadifoglyok “kikölcsönzése” a gazdaságélénkítő lépések egyikét jelentette. Mivel a belga hadseregnek nem volt sok ellenséges hadifoglya, az országot felszabadító szövetségesektől kellett kérnie. Hosszas tárgyalások után két egyezményt írtak alá 1945. július 4-én az angolokkal és július 14-én az amerikaiakkal. A szerződések értelmében Belgium “körülbelül hatvanezer ellenséges hadifoglyot” kapott, akiket a Genfi Egyezménynek megfelelő ellátásban kellett részesítenie. Az angolszászok fenntartották maguknak a jogot arra, hogy bármelyik hadifoglyot, akit háborús bűnökkel gyanúsítanak, kihallgathassanak. A hadifoglyok átszállítása egészen 1945 végéig elhúzódott. Az erbisoeuli gyűjtőtáborban, majd az ország területén újonnan felállított hadifogolytáborokban helyezték el őket. Ph. Sunou negyvenegy tábort említ, a valóságban azonban több lehetett, mert a magyar hadifoglyok olyan lágerekben is megfordultak, amelyek nem szerepelnek Sunou listáján, például Zedelghem, Berchem, Mons, Namur (átmeneti táborok), Enghien. 1945 nyarán a táborok többségét az angolok és az amerikaiak ellenőrizték, akkor azután az említett egyezmények értelmében átadták az ellenőrzést a belga őröknek. Ennek ellenére például az enghieni magyar tábor irányítása végig az angolok kezén maradt. A Belgium nyugati, tengerparti részén épített három táborban őrizték az aknaszedő “lefegyverzett ellenséges erők”-et. A Belgium keleti határa mentén létesített táborok csak 1946 nyaráig működtek, ugyanis az ország német nyelvű lakossága és az őrök is túlzottan szimpatizáltak a foglyokkal. A belga táborok – leszámítva a gyűjtő-, a tranzit- és a nemzetközi táborokat (Mons, Namur, Erbisoeul, Brüsszel) – kis és közepes méretűek voltak. Zedelghemben Berky Lajos szerint ötezer-ötszáz-hatezer foglyot őriztek, köztük százhuszonhét magyart. Tilleurben, Liége mellett ezernégyszáz fogoly tartózkodott, köztük körülbelül nyolcvan magyar. Wenduine-ben ezerkétszáznyolcvanöt foglyot szállásoltak el, köztük Amstatt Anton magyar aknaszedőt. A maurage-i tábor a maga négyezer foglyával a nagyobbak közé tartozott. Az egyik magyar levente a valóban hatalmas monsi gyűjtőtáborban százharmincöt magyar fogollyal találkozott. Nincs adatunk arról, hány magyar raboskodott a jabbeke-i lágerben, de a Szombath András által főszerkesztett Olajmécses hadifogolylap bizonyára azért indulhatott meg, mert volt potenciális olvasótábora.

A lágerek építésével párhuzamosan folyt a hadifoglyokkal és a táborokkal foglalkozó adminisztráció megszervezése. A hadifoglyok kezdetben kizárólag a belga hadügyminisztérium hatáskörébe tartoztak. 1946 februárjában egy különleges bizottság vette át ezt a szerepet (Comité Interministériel de Gestion et de Coordination des Prisonniers de Guerre), amelyben a hadifoglyokkal kapcsolatos ügyekben érdekelt minisztériumok képviselői foglaltak helyet, vagyis a honvédelmi, a munkaügyi, a szociális és a gazdasági minisztérium megbízottai. A végrehajtás legfelsőbb szinten a Brüsszelben székelő Hadifogolytáborok Főparancsnokságára hárult. Ennek rendelkezéseit a hét helyi parancsnokság (Limbourg, Liége, Charleroi, Centre, Borinage, Démineurs, Forestiers) és a táborparancsnokok hajtották végre. Ennek az igen összetett, hierarchikusan felépülő rendszernek az alábbi feladatai voltak: a hadifoglyok munkába állítása, teljesítményük fokozása, a költségek csökkentése, a táborok megszervezése.

A belga hadifogolytáborokban uralkodó körülmények

A hadifogság, függetlenül a tábor földrajzi elhelyezkedésétől, szenvedés. Szenvedés az élelemhiány miatt, a honvágytól, a hidegtől, a melegtől, a megaláztatástól és a fogva tartók kegyetlenkedéseitől. Az életükre visszatekintő hadifoglyok nem tartják elvesztegetett időnek a lágerben eltöltött hónapokat és éveket, mert egy életre megtanulták értékelni a szabadságot, illetve azt, hogy még a legkétségbeejtőbb helyzetből is van kiút. A szögesdrót mögött azonban sokan elvesztették az életbe vetett hitüket, s öngyilkosok lettek. A jabbeke-i táborban az Olajmécses című magyar nyelvű lap 1945. július 22-ei, második számában így ír róluk Szombath András: “Látjuk milyen tragikusan roppan össze egy-egy hadifogoly bajtársunk, milyen hamar idegbeteggé, rémképeket látó emberi ronccsá válik a nemrég még normálisnak, egészségesnek vélt férfiú.”

A szerző buzdítja a hadifoglyokat, hogy a szomorú valóság és a “megfojtani akaró talajtalanság” dacára legyenek vidámak, várják lelkesedve a szabadulást. A honvágy volt az ihletője a hadifoglyok legszebb, legtermészetesebb verseinek. A haza vonzása mégsem tudta megakadályozni, hogy mintegy ezer hadifogoly végleg ne térjen haza . Volt, aki elvesztette az összes hozzátartozóját otthon, s nem látta értelmét hazatérni, mások Belgiumban alapítottak családot. Mészáros Miklós találkozott a brüsszeli táborban olyan leventékkel, akik azt mondták, hogy “jobb itt, mint odahaza”.

A hadifogságban eltöltött idő egy foglyon sem múlt el nyomtalanul. A tünetek intenzitása a hadifogság időtartamától, a hadifogoly testi felépítésétől, a tábori körülményektől és attól függött, milyen állapotban találta hazatérés után az otthonát. A belga táborokban az életkörülmények nem voltak azonosak. A különbségek a táborok földrajzi elhelyezkedéséből, a helyi lakosság hozzáállásából, illetve a táborparancsnok személyiségéből adódtak.

A fogolytábor általában jól szervezett közösség, amelyet választott “bizalmi ember”, a lágerführer (homme de confiance) irányít. Ő közvetítette a táborparancsnok utasításait a foglyok tömegének. Nagy befolyását mutatja, hogy a táborokat látogató vöröskeresztes megbízottak négyszemközt beszélgettek vele a táborban uralkodó állapotokról. A nemzetközi fogolytáborokban igyekeztek a hadifoglyokat származásuk szerint elkülöníteni, külön barakkokba és sátrakba elszállásolni. Belgiumban a táborok (német) összlakosságának a magyarok csak a töredékét tették ki, ami több szempontból is hátrányos helyzetet teremtett számukra. Vég nélküliek a magyar hadifoglyok panaszai az őket lenéző németekre. A feszültség fő okát abban látja Tarcai Béla, hogy a németek megvetették a magyarokat, mert azt tartották: a magyarok árulása miatt vesztették el a háborút. A monsi táborban fogva tartott százharmincöt magyar kénytelen volt munkát vállalni, mert a konyhán dolgozó németek nekik adták a legkisebb adagokat. Mészáros Miklós keserűen fakad ki: “A táborban nagyobb ellenségünk a német, mint akárki, az angolok inkább barátok, pedig az ő foglyaik valánk.” Mészáros az enghieni fogolytáborban a saját honfitársaiban csalódott a legnagyobbat. Amikor ugyanis a magyarok vették át a konyha vezetését, nemhogy javult, hanem tovább romlott a koszt. “Sajnos, a saját fajtánk rosszabb, mint az idegen”, vonta le a következtetést. Az osztrák hadifoglyoknak legalább egy hivatalos küldöttjük volt a táborparancsnokok mellett, akitől értesülhettek a hazájukat érintő legfontosabb politikai döntésekről. A már többször idézett Berky Lajos szakaszvezető, akit rangja miatt a berchemi táborban raboskodó százhuszonhét magyar a vezetőjének választott, egy angolul tudó szlovák hadifoglyon keresztül próbálta magát megértetni az angol lágerparancsnokkal.

A levelezés

A Belgiumba került magyar hadifoglyok szenvedését növelte, hogy nagyon kevés pontos információjuk volt hazájukról és különösen a családjuk sorsáról. Szabadidejükben a legelképesztőbb híreket gyártották a közeli szabadulásuk időpontjáról és az otthoni viszonyokról. Némelyek “biztos” forrásból tudni vélték, hogy Magyarországot az angolok szállták meg, mások készek voltak az élelemadagjukba fogadni, hogy két héten belül viszontlátják szülőföldjüket. Az álhírek mellett pontosabb információk is eljutottak az enghieni táborba. Szalay László naplójában írja, hogy a foglyok nagy reményeket fűztek az 1945. november 4-ei választásokhoz, amelyek talán majd “felőlük is intézkednek”. 1945. december 3-án érkezett meg a táborba a magyar földreform híre. A foglyok hallottak a Japán elleni atomcsapásról is. Az aggódó családtagok elsőként a vöröskereszt jóvoltából kaphattak hírt a nyugatra elhurcolt szeretteikről. 1945. szeptember 2-án két vöröskeresztes nő érkezett a brüsszeli táborba. Összeszedték a magyarok nevét és címét, hogy értesítsék az otthoniakat. 1945. december elején a Magyar Vöröskereszt kutató- és tudósítóirodája közölte az aggódó szülőkkel, hogy levente gyermekeik az enghieni táborban tartózkodnak.

A belga hatóságok 1945. október 25-én rögzítették a hadifoglyok levelezésének szabályait. A foglyoknak havonta két lapot és két levelet állt jogukban írni, kivéve a tábori lelkészeket, lágerorvosokat (például dr. Szappanos Zsigmondot, a tilleuri tábor orvosát), illetve a “lefegyverzett ellenséges erők” aknaszedőit, akiknek négyet-négyet. A jabbeke-i magyar aknaszedők így hetente egy hétsoros üzenetet küldhettek haza. Tilos volt a levelet más táborok foglyainak címezni, panaszkodni a hadifoglyokkal való bánásmódra, vagy célzást tenni a tábor földrajzi helyére (a Belgium területén felállított táborok sorszámot kaptak, például az enghieni a 2375-ös, a jabbeke-i a 2224-es volt, s ezt a számot kellett feltüntetni a levélen), esetleg a hadifoglyok által végzett munka természetére vonatkozóan. A (német) hadifoglyok annak dacára sem tartották be az előírásokat, hogy a leveleiket többször megsemmisítették. A cenzúrahivatal ismétlődő panaszai szerint a foglyok gót vagy teljesen olvashatatlan betűket használnak, a leleményesebbek pedig láthatatlan tintával írnak. A német hadifoglyok 1945 novemberében adták postára az első levelüket. Pintér Ernő 1946. február 2-án küldte haza az első lapot Enghienből. Ha a válaszlevelek nem is számítottak olyan ritkaságnak, mint némely szovjet táborban, ahol a Magyarországról érkezett levél még a tábori újságban is megjelent teljes terjedelmében, azért sokat kellett várni. 1946 februárjában a hadifoglyok fele még nem kapott választ. Szalay László naplójából kiderül, hogy 1946. február 5-e és 8-a között sok levél érkezett Enghienbe Magyarországról, illetve február 26-án számos ménfőcsanaki kapott levelet. Pintér Ernő 1946 októberében vehette kezébe az első hazai írást.

Általánosságban elmondható, hogy a levélbeli kapcsolat nem hogy nem öntött lelket a hadifoglyokba, hanem inkább demoralizálta őket. A katonai ellenőrzési osztályon átolvasott levelek alapján megállapították, hogy a válaszok csak növelik a foglyok hazatérési vágyát. A hazulról kapott rossz hírek elkeserítették őket. Elképzelhető azoknak a román hadifoglyoknak a lelki állapota, akik feleségüktől olyan üzeneteket kaptak, hogy örüljenek a hadifogságnak, mert az otthoni helyzet kritikus. Egy másik cenzúrajelentésben az áll, hogy néhány fogoly, miután megtudta, hogy az összes hozzátartozója meghalt, a lehető leghosszabb ideig hadifogságban akar maradni . A rossz hírek által kiváltott elkeseredésnek tudható be, hogy éppen akkor, amikor a legtöbb belgiumi fogságban lévő magyar szabad munkássá vált, vagyis 1946 tavaszán, a hadifogolytáborokban megszaporodtak a lázongások és a kollektív munkamegtagadások.

Táborlátogatások

A hadifoglyok a levelezésen kívül a segélyszervezeteken keresztül érintkeztek a külvilággal. A Genfi Egyezmény értelmében nemcsak a Nemzetközi Vöröskereszt, hanem más karitatív egyesület is segíthette a foglyokat, például a Vatikáni Misszió vagy a Young Men’s Christian Association (Y. M. C. A.). Talán az utóbbi szervezet örvendett a legnagyobb népszerűségnek a hadifoglyok körében, akik azt tapasztalták, hogy semmiféle hátsó szándék nem vezérli a fiatal önkéntesek jótékonykodását. A Nemzetközi Vöröskereszt több megbízottja ugyanis abba a gyanúba keveredett, hogy saját szakállára tevékenykedik. A Y. M. C. A. önkéntesei elsősorban könyvekkel és sportfelszerelésekkel látták el a táborokat. A tilleuri lágerkönyvtárat a Vatikáni Misszióval együtt szerelték fel.

A Vatikáni Misszió szervezte meg Cento apostoli nuncius tilleuri táborlátogatását, amely “szenzációt keltett a táborlakók között”. A missziónak köszönhette a Magyarországról tizennyolcévesen elhurcolt Dobai Sándor a belgiumi hadifogságából való szabadulását. Lengyel, ukrán és litván kispapok társaságában hagyhatta el a tábort, papi képzést kapott, majd 1952-ben felszentelték. Fél évszázad óta látja el a belgiumi magyar kolónia lelki gondozását, jelenleg Liège-ben él .

A belga hatóságok büszkék arra, hogy a “Nemzetközi Vöröskereszttel mindenkor kiváló volt a kapcsolatuk”, s hogy az említett három szervezet jelentéseiben méltatta a belga tábori szervezet példás működését, a belga őrök és tisztek mintaszerű magatartását. A kép teljessége érdekében azonban nem szabad elfelejteni, hogy a vöröskereszt megbízottja az erbisoeuli táborban tett két látogatása után igen kritikus hangnemben írt a lágerben uralkodó állapotokról .

A brüsszeli lágerben a helyi “Margit-kör” tagjai tettek látogatást a magyar foglyoknál. Élelmiszert és gyógyszert hoztak a fiatal magyaroknak.

A megkérdezett ménfőcsanaki hadifoglyok közül négyen kaptak segélycsomagot fogságuk ideje alatt, s tízen említették, hogy a belgiumi magyarok a lehetőségeikhez mérten segítették őket. A tilleuri táborban Bezsilla Margit, a Magyar Szociális Misszió nővére és Molnár Antal belgiumi magyar lelkész lemezeket osztott ki a hadifoglyok között. Bezsillának egy 1946. januári csomagkiosztó akciója a katonai ellenőrzési osztály rosszallását váltotta ki, ugyanis a csomagokat borító papíron magyar nyelvű szöveget lehetett olvasni Magyarország nyomorúságos világháború utáni helyzetéről, az élelemhiányról és a rekordinflációról. A cenzúra a csomagolópapír tartalmát túlzottan “demoralizáló”-nak ítélte a hadifoglyok számára.

1946 augusztusában Auer Pál, a párizsi magyar követség vezetője Kalcsics József brüsszeli lakost, a Belgiumi Magyar Függetlenségi Front tagját bízta meg azzal, hogy a belgiumi magyar kolónia életét figyelemmel kísérje, s fellépjen a magyar hadifoglyok érdekében. Egy hónappal később Kalcsics megkapta az engedélyt a belga hatóságoktól a tilleuri magyar foglyokkal való kapcsolatfelvételre. Mivel az adott viszonyok között nem volt esély a magyarok hazaszállítására, Kalcsicsnak a belga hadügyminisztériumtól kapott “eligazítás” szerint meg kellett győznie a még nem dolgozó magyar hadifoglyokat, hogy vállaljanak a belga bányákban munkát.

Az elszállásolás

A táborokat sok helyütt maguk a hadifoglyok építették fel. Szükség is volt a munkájukra, mert az elszállásolásuk kezdetben nagy problémákat okozott a belga hatóságoknak. A limbourgi bányákban dolgozó ellenséges hadifoglyokat ezért egy ideig azokban a barakkokban helyezték el, amelyekben a világháború alatt a német megszállók oroszokat őriztek. Több táborban nem jutott barakk a legyőzötteknek. A Rajna menti, túlzsúfolt, szabadtéri táborokban eltöltött borzasztó éjszakák után a brüsszeli nemzetközi láger sátrai a megváltást jelentették a magyar leventéknek és katonáknak. Ide folyamatosan érkeztek a magyarok 1945 áprilisától kezdve, amíg az esős 1945. szeptember 24-én nyitott teherautókon el nem szállították őket Enghienbe. Brüsszelben a magyarokat az A, C, D, G, P és Q szektorban helyezték el. Tízen-tizenhárman laktak egy sátorban. Itt végre lehetőség nyílt a tisztálkodásra, s megszabadulhattak a tetveiktől. Az angol őrök borotvával, pamaccsal és szappannal látták el a foglyokat. Egy visszaemlékező szerint a magyarok “sohasem jártak ilyen szép és új ruhákban”.

Papp József Berchemben szintén sátorban lakott, mielőtt Brüsszelbe és Enghienbe került volna. A monsi tábor százharmincöt magyarja húszas sátrakban töltötte az éjszakát. 1945 őszére valamelyest rendeződtek a viszonyok a belga táborokban, amin azt kell érteni, hogy a hadifoglyok többsége már fűthető barakkokban és kőépületekben várhatta a telet. Erre utal a jabbeke-i tábori lapban megjelent humoros apróhirdetés is: “Lakáscsere: külföldön levő, tengeri fekvésű, modern, harmadik emeleti összkomfortos lakásomat (összes ingóságommal, hűséges házőrzőmmel együtt) elcserélném nedves, dohos pincelakással Budapesten!”

1946. január 25-én tizenkét környékbeli táborból Tilleurbe gyűjtötték a magyar hadifoglyokat, akiknek a létszáma nyolcvanra növekedett. A németekkel együtt laktak tizenhárom, 7 x 33 méteres, egyenként száznégy személy befogadására képes barakkban, amelyeket egy esetleges alagúton keresztüli szökést megakadályozandó lebetonoztak.

1945-46 telét a foglyok (szerencsésebb) zöme fűtött barakkokban vészelte át. Két szabályt erősítő kivételről tudunk: Erbisoeulról és Enghienről. A hatalmas erbisoeuli láger 1945 nyarán gyűjtőtáborként működött, később pedig itt őrizték a valamilyen oknál fogva büntetésben levő, illetve a bányamunkára alkalmatlan hadifoglyokat. Az itt sínylődők emberhez nem méltó körülményekről számoltak be, amelyekről a Nemzetközi Vöröskereszt delegációja 1946 folyamán kétszer is meggyőződhetett. Erbisoeulban még 1946 szeptemberében is sátorban volt kénytelen aludni a foglyok egy része. Nincs pontos adat arra nézve, hány magyar fordult meg ebben a lágerben. Ha hihetünk egy 1946. június 10-ei jelentésnek, nyolc magyar altiszt és negyvenegy közkatona tartózkodott ebben az időpontban Erbisoeulben. 1947-ben Pintér Árpád is a rossz hírű erbisoeuli kórház lakója volt. Őt később tolókocsiban szállították haza.

Az enghieni lágerben a legóvatosabb becslések szerint is legalább háromezer-ötszáz magyar lakott 1945. szeptember vége és 1946 tavasza között. A magyar visszaemlékezők egybehangzóan pokoli körülményekről számolnak be. A huszonhárom évesen ide kerülő Papp József “a legocsmányabb hely”-nek nevezi, Berky Lajos szakaszvezető pedig meg volt győződve arról, hogy a kutyának jobb élet jutott, mint az ott sínylődő magyaroknak. Enghienben földbe vájt, tízszemélyes sátrakban aludtak a fogva tartottak. A gyakori viharok alkalmával egyikük kívülről tartotta a ponyvát, hogy ne vigye el a szél. A hőmérő higanyszála mínusz 15 Celsius-fokig süllyedt 1945-46 telén. A hadifoglyoknak nem volt meleg ruhájuk, s pokróccal takarózva összebújva melegítették egymást a sátorban. 1945. november 23-án végre kaptak szenet, így befűthettek: “Valóságos újjászületés volt a meleg sátor hét hónap után.” Amíg nem fűthettek, a tábor skót parancsnoka gondoskodott arról, hogy a sátorban unatkozó magyarok ne fagyjanak meg. Megtiltotta a foglyoknak, hogy délelőtt kilenc és délután négy óra között a sátorban tartózkodjanak, s nap nap után hiányos öltözetben masíroztatta őket órákon keresztül a lágerben. Voltak, akik beleőrültek, mások belehaltak a körbegyalogoltatásba. Az embertelen állapotokkal és az elkeseredéssel magyarázható, hogy amikor szovjet tisztek érkeztek Enghienbe a szovjet hadifoglyok hazaszállítása végett, a Horthy-korszak antibolsevista hangulatában felnövő magyarok kétharmada szovjetnek vallotta magát, csakhogy jobb helyre kerüljön.

Élelmezés

1945-46-ban egész Európa éhezett. Legyengült és alultáplált polgári lakosság kezdett hozzá az újjáépítéshez. Érthető, hogy ezekben az ínséges időkben a legyőzött országok hadifoglyainak élelemmel való ellátása nem tartozott a prioritások közé. Az viszont nem igaz, hogy a szövetségesek szándékosan megvonták volna tőlük az élelmet, hogy éhen haljanak. Egy nemzetközi történészkonferencia 1990-ben már megcáfolta James Bacque kanadai újságírónak azt a tézisét, miszerint Eisenhower szándékosan csökkentette volna a szövetségesek által foglyul ejtett ellenséges katonák fejadagját, hogy azok elpusztuljanak, s ne jelentsenek több gondot az angolszászoknak. 1945 tavaszán a hadifoglyok fejadagjának 1500 kalóriára való csökkentése hátterében a Csendes-óceánon még javában folyó háború, illetve a Görögországba és Olaszországba küldött nagy segélyszállítmányok állnak. A Belgiumban raboskodó magyarok mit sem tudtak a világpolitika alakulásáról, azt viszont rögtön megérezték, amikor Németország kapitulációja után egyik napról a másikra radikálisan csökkent a fejadagjuk. Józsa László így emlékszik vissza egy heti rabság után az ezen a téren bekövetkező kellemetlen változásra: “Az étkezés [1945] május 8-áig nagyszerű volt, ugyanazt az ellátást kaptuk, mint az angol katonák. Volt egy nemzetközi egyezmény, amely kimondta, hogy a hadifoglyokat a háború befejezéséig katonának kell tekinteni, s ezt az angolok messzemenően betartották. Ez egy hétig tartott.”

Brüsszelben jobb élelmezési viszonyok uralkodtak még 1945 nyarának derekán is, mint a belga táborok többségében. Mészáros Miklós 1945. július 29-ei naplóbejegyzésében írja, hogy sokan bizony még otthon sem juthattak ilyen finom koszthoz. A foglyok reggelire teát és negyed kiló kenyeret kaptak, ebédre egy liter főzeléket hússal, vacsorára pedig negyed kiló kenyeret vajjal, néha lekvárral vagy májassal. Papp József szintén elismeréssel szól az élelmezésről a berchemi átmeneti táborbeli fogsága elején. Hosszú idő után itt látott újra fehér kenyeret.

1945 őszén azután sok magyar hadifogoly saját magán tapasztalhatta meg, hogy a fogság az éhség diktatúrája (Örkény István). Ettől kezdve a belga hatóságokra hárult az angolszászoktól “kikölcsönzött” hatvanezer hadifogoly élelmezése, s ez a kezdeti időszakban óriási gondot okozott a háború utáni Belgiumnak. Sokszor a táborparancsnok becsületességétől és humanizmusától függött az ellátás minősége. Tilleurben a lágervezető elrendelte, hogy mindennap egy véletlenszerűen kiválasztott hadifogoly nyilvánítson véleményt az aznapi kosztról az étkezdében erre a célra kitett füzetben (cahier de ménage). Így a parancsnok tudomást szerzett arról, minek a hiányától szenvednek leginkább a foglyok, s igyekezett orvosolni a problémát. Az étkezés terén különösen szerencsésnek mondhatták magukat azok, akiket tanyákra, parasztokhoz helyeztek ki munkára, mert ők kitűnően táplálkozhattak. Természetesen a tábori konyha minősége lágerről lágerre változott, ezért míg némelyek dicsérően szólnak a kosztról, mások a legszívesebben hozzá se nyúltak volna. Az sem volt mindegy, hogy ki melyik nációhoz tartozott, s mennyire állt bizalmas kapcsolatban a csomagelosztásnál teljhatalmú lágerführerrel, illetve a konyhán dolgozókkal. A tábori kantinok felállítása mindenesetre mindenkinek az előnyére vált. A hadifoglyok lehetőséget kaptak arra, hogy étrendjüket sörrel és gyümölccsel egészítsék ki. A munkájukkal megkeresett táborpénzt csak itt költhették el. Ezeknek a kantinoknak az üzleti forgalma minden előzetes várakozást felülmúlt. A bevételek egy részét könyvvásárlásra és színház megszervezésére fordították, ily módon valamennyi táborlakó profitált belőle.

Az erbisoeuli és az enghieni tábor az élelmezés szempontjából is kilóg a sorból. Erbisoeulben pénz hiányában (az itt élő beteg vagy büntetésben levő katonák nem dolgoztak, következésképp volt elkölthető pénzük) nem létesítettek kantint, s ez meglátszott az élelmezés minőségén. Jellemzők annak a német hadifogolynak a sorai, akit az erbisoeuli kórházban ápoltak: “Itt [a tábori kórházban] aztán újabb borzalmakat éltem meg. A hadifoglyok szép lassan meghaltak. A táplálék lett volna az egyetlen, ami elősegíthette volna a gyógyulást, de itt, éppen ellenkezőleg, az éhínség uralkodott.”

Az enghieni tábor rossz élelmezési viszonyai semmivel sem maradtak el az erbisoeuli mögött. A tizenhat-húsz éves, fejlődésben levő leventéket állandóan az éhség gyötörte. A magyar tábori orvosok szerint a napi fejadag 1100 kalória körüli volt. A tábori kórház egyik részlegében a különösen legyengülteket javították fel megemelt fejadaggal. 1945 novemberében a foglyok már szédelegtek az éhségtől. A napi húsz deka kenyér, másfél dekagramm vaj és egy liter híg leves elfogyasztása után a fiatal szervezet még inkább követelte az élelmet, mint evés előtt. Ráadásul a skót őrmester gyakran megvonta a foglyok hideg élelemadagját. A 189 centiméter magas Papp József 49 kilogrammra fogyott le. Mivel belekerült a mintegy négyezer táborlakó közül az ötven legsoványabb közé, étkezésenként két deciliter többletlevest kapott. A táborba betévedő kóbor állatok a tábori konyhán végezték. Nem utolsósorban a feljavított koszt ígérete vett rá 1946 februárjában az enghieni magyar rabok közül mintegy ezret arra, hogy két évre munkát vállaljanak a belga bányákban.

Álljon itt az enghieni tábort bemutató fejezet lezárásaként Czifra József hadifogoly verséből (Hadifogoly-kesergő, 1945 tele) egy részlet, amelyből a fojtott düh árad a “dróton kívül vidáman élőkkel” szemben:

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Sártenger közepén egy lyukba beásva,
Csak egy éjszakára!
Mikor a fácánok rongyba burkolóznak,
S köhögve, hörögve múltról álmodoznak.
Mikor a téli szél tépi szét a sátrat,
S nyikorogva lassan ólompercek járnak!

Szórakozási lehetőségek

1945 nyarán a belga hatóságok a szövetségesektől kapott hatvanezer ellenséges hadifoglyot munkába állították. Ez azokat a – gyakran német egyenruhát hordó – magyarokat is érintette, akiket fogságba esésük után nem a brüsszeli nemzetközi lágerbe szállítottak. A monsi és a tilleuri tábor magyar lakói így a németekkel együtt szálltak alá a tárnákba, Jabbeke-ben és Wenduine-ben pedig együtt tisztították meg a belga földet az aknáktól. A hadifoglyok negyvennyolc órát dolgoztak hetente. A fennmaradó időt szórakozással vagy tanulással töltötték. A belga hatóságok támogatták a (német) foglyoknak a színházalapításra és a sportprogramok szervezésére irányuló kezdeményezéseit, ugyanis tisztában voltak azzal, hogy “egy hadifogoly, akinek a közérzete nem megfelelő, képtelen a termelőmunkára, el kell tehát terelni a gondolatait a problémáiról”. D. G., aki a Tilleurbe szállítása előtt egy ideig a Fontaine-Éveque-i táborban lakott, beszámolt arról, hogy a táborok közt focimeccseket rendeztek. Később a nagyobb és modernebb tilleuri táborban már atlétikai központ, futball-, kosárlabda- és kézilabdapálya, színház és mozi állt a hadifoglyok rendelkezésére. Szintén kulturális igényeket elégített ki a könyvtár és a tábori zenekar.

A brüsszeli lágerbe 1945 nyarán érkező Mészáros Miklós elcsodálkozott, hogy a már három hónapja ott tartózkodó magyarok milyen aktív sportéletet folytatnak. A futballpályán különböző táborok csapatai mérték össze tudásukat, s aki akart kézilabdázhatott, birkózhatott, tornázhatott és bokszolhatott. A tábori élet monotonságát volt hivatva eloszlatni a hangszórón keresztül sugárzott zene is. Szeptemberben aztán magyar zenekar is érkezett Brüsszelbe, s állandósultak a koncertek. Több magyar hadifogoly rendszeres cirkuszi előadásokra is emlékszik a brüsszeli táborral kapcsolatban. A sportélet jellemző volt Enghienre is. “Majdnem minden sportágból voltunk néhányan”, írja Süle András.

Enghienben beindult a módszeres oktatás is a leventék részére, amelyet huszonegy diplomás tanár és tanító szervezett meg. A tábori iskola hamar népszerű lett. Pintér Ernő méhészetről, szarvasmarha- és sertéstenyésztésről hallgatott előadásokat. Szalay László 1945 novemberében iratkozott be az iskolába, ahol papír és írószer, ha nem is bőségesen, de mindig akadt. Az oktatás feltételei tehát kedvezőbbek voltak, mint azokban a szovjet lágerekben, ahol íróeszköz és papír híján a magyar leventék egy bottal a porba írva próbálták elsajátítani a gyorsírást. Az új idők szelét jelezte, hogy Enghienben 1946 tavaszán megindult az oroszoktatás. Berky Lajos Zedelghemben tanult nyelvet. A jabbeke-i táborból maradt fenn az alábbi órarend:

hétfő: pszichológiai és filozófiai előadás,
kedd: illem- és modortan,
szerda: modern francia nyelv,
csütörtök: előadás a cserekereskedelemről,
péntek: burmai úti beszámoló,
szombat: előadás a búzakereskedelemről

Minden táborban egy barakkot vagy sátrat kápolnának rendeztek be, s ott felváltva katolikus misét, illetve protestáns istentiszteletet tartottak. A hadifoglyok oltárt állítottak és művészi oltárfalat festettek. A protestáns istentiszteletet hadifogoly tábori lelkészek, a katolikus misét német papok, a belga hadsereg tábori lelkészei vagy helyi belga papok celebrálták. A hadifoglyoknak csak töredéke járt el a közös imádságokra.

Enghienben a templomsátor a tábor közepén állt. A részeg skót őrmester többször pisztollyal fenyegette meg és a mise abbahagyására szólította fel a német papot, s a híveket kikergette a templomból. Szalay László, aki 1945 novemberétől járt rendszeresen a templomba, 1946 márciusában magyar pap érkezéséről számolt be.

A belga táborokban mintegy harminc, jobbára német nyelvű újság elégítette ki a foglyok információéhségét. Az egyetlen magyar nyelvű lap, amelyről adatokkal rendelkezünk, a jabbeke-i Olajmécses volt. Kettős célt tűzött ki: kis fényt varázsolni a magyar hadifoglyok életébe, s őrködni a magyar gondolaton. Az indulási körülmények nehézségét jelzi, hogy az első számban a szerkesztőség cikkek és írások mellett ceruzát és füzetlapokat kért az olvasóktól. Az enghieni táborba magyar papok hoztak olvasnivalót, de csak nagyon kis mennyiségben. Bár elhangzott néhány panasz a hadifoglyok részéről (“a táborújságok csak négy-öt hetes hírekről számolnak be, és senkit sem érdekelnek”), többségük bizonyára értékelte ezt az információforrást.

A magyar foglyok kapcsolata fogva tartóikkal

A belgiumi magyar hadifoglyok hadifogságuk alatt amerikai, angol és belga katonákkal kerültek érintkezésbe. Az átlag amerikai őr egyszerűen élvezte, hogy a foglyok engedelmességgel tartoznak neki, s ez egyszer ő parancsol. D.G. felidézi az amerikai katonák “szórakozás”-át: “A tábort szögesdrót kerítés vette körül, ötvenméterenként tíz méter magas, nyitott őrtornyokkal. Őreink ott strázsáltak, géppisztollyal vigyázva ránk. Azt, ha valaki ledobott egy csikket vagy papírdarabot, nagyon észre kellett venni. Papírgyűjtési akciók voltak, ami azt jelentette, hogy vég nélkül róttuk a tábor területét. Ha ugyanis csak egy darab papírt találtak utánunk, másnap nem volt kenyér.

A monsi tábor amerikai őrei közül a feketék viselkedtek a legemberségesebben a magyarokkal, s a magyar származású amerikaiak bizonyultak a legkegyetlenebbnek: örömüket lelték néhai honfitársaik megaláztatásában, akiket többek között arra kényszerítettek, hogy magyar katonanótákat énekeljenek erőltetett menetelés közben.

Belgiumban a legnagyobb befolyásuk az angoloknak volt; némely belga egység is angol irányítás alatt állt. Számos belga fogolytáborról tudunk, amelynek az őrei angolok voltak. Már említettük az enghieni angol őrmester kegyetlenkedéseit, akinek egyébként 1945 decemberében valamelyest enyhült a szigora a sok beteg és fagyott lábú magyar hadifogoly láttán. Ettől kezdve már csak napi két órát meneteltette őket. A rend ellen vétőket büntetőlágerbe küldte. Ott a fogolynak több órán keresztül kellett futnia egy vödör vízzel a kezében, lánccal a nyakában. Olykor egy nehéz ajtót cipelve kellett körberohannia. Az angol őrök máskor órákon keresztül ásásra kényszerítették vagy a tábor területén elszórt kavicsokat szedették fel azokkal a foglyokkal, akik szerintük nem tartották be az előírásokat. Kenyérlopásért verés, illetve órákon keresztüli vigyázzban állás járt.

A jabbeke-i táborban aknát szedő magyaroknak nem voltak ennyire negatív benyomásaik az angol őrökkel kapcsolatban, bár időnként velük is kegyetlenkedtek, s várakoztatták őket névsorolvasásnál. Szombath Andrást, az Olajmécses tábori lap főszerkesztőjét leginkább az döbbentette meg, mennyire tudatlanok az angol őrök. Magyarországot állandóan Ausztriával együtt emlegették, s Trianonról nem is hallottak. Szombath elítélően szól a magyar külügyi politikáról, amely nem helyezett elegendő súlyt Magyarország megismertetésére külföldön. A főszerkesztő az újság negyedik, 1945. augusztus 5-én megjelent számában azt taglalta, mit kell a magyar hadifogolynak tennie a hadifogságban: “Szent és komoly kötelessége a magyar hadifogolynak tisztességesen viselkedni, hogy azok, akik először látnak magyarokat, az ő tulajdonságaikat általánosítsák a magyar nemzetre.”

Az angol őrök sok esetben félreértették a magyar hadifoglyok viselkedését. Furcsállották, hogy a magyarok még a lágerben is uraznak és lépten-nyomon vigyázzállásba merevednek. Kis létszámuk miatt sokszor nem is tudtak különbséget tenni német és magyar foglyaik között, hiszen honfitársaink olykor német egyenruhát hordtak. Intézményes kínzásról vagy kollektív felelősségre vonásról mégsem beszélhetünk az angol őröket illetően. A kegyetlenkedések egyedi esetek voltak, egy-egy őr ezekben élte ki bosszúját, de szó sem volt központilag elrendelt utasításról. A brüsszeli táborban a magyar hadifoglyok és az angol őrök között kifejezetten jó viszony alakult ki. Az angolok kedvencei a legfiatalabb magyar leventék voltak. Az 1945. április 11-én angol fogságba eső Mészáros Miklós az angolokat “elég rendes gyerekek”-nek tartotta, “akiken a nyugati kultúra meglátszik”, és akik igazabb barátai a magyarnak, mint a németek.

A magyar hadifoglyok a belga őrökkel voltak a legközvetlenebb viszonyban. A megkérdezett ménfőcsanaki leventék mind azt válaszolták, hogy a belga lakosság (civilek és katonák egyaránt) kedvesen bánt a magyar hadifoglyokkal. 1945-ben, amikor az Egyesült Államok és Anglia több tízezer ellenséges foglyot engedett át Belgiumnak, a kis országnak nem volt elegendő embere a táborok őrzésére. A foglyok ellenőrzését ezért tartalékosokra vagy tizenöt-tizenhat éves, tapasztalatlan kiskatonákra bízták, akiknek az ügyetlenségén a hadifoglyok olykor jót derültek. Az újoncok kezében hamar elsült a fegyver. Egy fiatal belga őr azért lőtt le egy magyar leventét a berchemi táborban, mert a labdája a szögesdrótok közé esett, s utánanyúlt. Bár sok belga őr maga is éveket töltött német fogságban, az esetek többségében nem akartak bosszút állni a megváltozott helyzetben. Inkább együttérzés jellemezte őket a rabokkal szemben, aminek jó példája, hogy szándékosan a szökevények mellé lőttek. Enghienben a magyarok a belga őröktől kaptak híreket a külvilágról, míg az angolok le nem cserélték az őrséget. 1945 őszén a magyar foglyok egy csoportja az enghieni hősök tiszteletére emelt emlékmű helyreállításán dolgozott. Cigarettát kértek a rájuk vigyázó belga kiskatonától, aki nem merte vállalni a nyílt fraternizálást, ezért egy kőre helyezte a cigarettát, majd intett a magyaroknak, hogy szolgálják ki magukat. Papp József csak egy emberi megnyilvánulására emlékszik a belga felvigyázóknak. 1945 karácsonyán a magyarok a Mennyből az angyalt énekelték a sátorban. Egy belga őr elrohant, tárogatóval tért vissza, s kísérte a koncertet. Mindenki sírt. Az őrség túlzott engedékenysége a tegnapi megszállóval szemben nem mindenkinek tetszett. Azok a belga katonák, akik vállalták, hogy a cenzúra megkerülésével postázzák a foglyok levelét, haditörvényszék elé kerültek. Adott esetben a belga őrök sem haboztak határozottan fellépni a hadifoglyokkal szemben. A hadügyminisztérium egy direktívája szerint, ha incidensre került sor a foglyok és őrzőik között, a tiszteknek a belga katonáknak kellett igazat adniuk. Elszigetelt eseménynek tekinthetjük a maurage-i táborban történteket – amiről a jobboldali sajtó hosszasan cikkezett -, ahol a hadifoglyok bosszúból gombostűvel szórták tele az őrök ételét.

A magyar hadifoglyok munkában

A hadifoglyok zöme 1946 májusában visszatért Magyarországra. Hadifogságuk alatt vagy semmilyen munkát sem végeztek, vagy csak alkalmanként dolgoztak. A többi fogoly magyarból egy kisebb csoport már 1945 őszén belga bányákban dolgozott, s 1946 tavaszától fokozatosan szabad munkásokká váltak. Az 1945 őszén Enghienbe szállított körülbelül háromezer-ötszáz magyarból 1946 tavaszán mintegy ezret szabadítottak fel és küldtek munkára a bányatársaságokhoz.

A brüsszeli tábor magyar foglyait az unalom és az éhség késztette munkavállalásra. Aki akart, dolgozhatott. Berky Lajos sátrakat rendezett, amit az angol őrök cigarettával, kenyérrel és savanyú cukorral fizettek meg. Többen kijártak a fővárosba dolgozni, s dohányt hoztak be a táborba. Enghienben a magyar foglyok belga felügyelet alatt állították helyre a helyi hősök emlékművét. Szalay László a lágerből a városba járt dolgozni: mozit takarított egy kis kenyér ellenében. A monsi táborban a magyarok kénytelenek voltak vécéket tisztítani és utakat egyengetni, mert a konyhán dolgozó németek mindig nekik adták a legkisebb adagokat.

A második világháború után Belgiumban a (szén)bányászat küszködött a legnagyobb munkaerőhiánnyal. A Van Acker miniszterelnök által meghirdetett “széncsata” megnyeréséhez elengedhetetlen volt, hogy az ellenséges hadifoglyok minél nagyobb számban álljanak munkába a belga bányákban. A munka megkezdése előtt a foglyok orvosi ellenőrzésen estek át. Ha azt nézzük, hogy az enghieni angol táborban 1945. augusztus 24-én hét orvos több mint ezer embert vizsgált meg egy óra alatt, az orvosi ellenőrzést nem tekinthetjük minden igényt kielégítőnek. A bányamunkára alkalmatlanokat (Tilleurben 1946 márciusában kilenc magyar sorolódott ebbe a kategóriába: Vörös Lajos kantinvezető, Baranyák József, Máthé László, Mészáros Dezső, Petrovics Gyula, Tóth István, Tóth László, Kerényi István és Uher Antal) a mező- és erdőgazdaságokban, gyárakban és aknaszedésnél alkalmazták. A magyarok nagy többsége bányászként dolgozott. Tudomásunk van magyar aknaszedőkről Wenduine-ban és Jabbeke-ben, illetve Bán Mihály gyári munkásról.

Vajon a hadifoglyok örültek annak, hogy dolgozhattak? Az unalom ellen mindenképpen jó volt a munkavégzés, mert általában azért vállaltak munkát, hogy változatosabbá tegyék életüket, s a fizetésükből több élelemhez jussanak. Kezdetben a hadifoglyok a bányamunkát keménynek tartották, de még mindig jobbnak ítélték a tétlenségnél. Az idő múlásával azonban, mivel teljes bizonytalanságban voltak hazatérésük időpontját illetően, a hadifoglyok egyre többet panaszkodtak leveleikben a munkakörülményekre. A belga bányászok nem ellenezték a hadifoglyok megjelenését a bányákban. A charleroi bányászok és a szakszervezeti vezetők örömmel fogadták harmincezer hadifogoly munkakezdésének hírét, igaz, előzőleg minden szükséges intézkedést meghoztak, hogy a hadifogoly munkások ne teremtsenek konkurenciát a belga bányászoknak. A kérdés szakértője mindössze két olyan esetet tapasztalt, amikor a hadifoglyok munkája munkanélküliséget idézett elő a szabad munkások körében.

Munkakörülmények a belga bányákban

Miközben 1945-46 telén több ezer magyar hadifogoly nyomorgott az enghieni sárban, honfitársaink közül nyolcvanan már javában fejtették a szenet a belga bányákban. A belgiumi magyarok és Cammaert belga katolikus tábori lelkész közbenjárására 1946 januárjában a tilleuri táborban gyűjtötték össze őket. A magyarok azelőtt sohasem láttak bányát, ezért be kellett őket tanítani. Egy hónapos kiképzés után kezdhették meg a fejtést német hadifoglyok és belga bányászok társaságában. A hajnali kelés után négy-öt kilométert gyalogoltak fegyveres őrök kíséretében a lágerből a bányába. A foglyokat négyszer-ötször megszámolták, mielőtt leereszkedtek volna a tárnákba. Az őrség vezetője meggyőződött arról, hogy egyetlen fogoly sem hord civil ruhát a bányászöltözet alatt. A fogoly egy számot kapott, amelyet a sisakjára és a kezére erősítettek. A lámpakiadóban a számra osztották ki a lámpákat. A hadifoglyok lámpásainak üvegére piros csíkot festettek, hogy könnyen meg lehessen különböztetni őket. A foglyokat felügyelő őrök ébersége a munka végeztével megkettőződött. A szénportól egyenfekete bányászok közül ugyanis nem volt könnyű kiválogatni a hadifoglyokat. A hensies-i tábor vezetősége arról számolt be, hogy a civil bányászok a bányából feljövet elkeverednek a hadifoglyokkal, ekképp megnehezítik az őrség feladatát. A táborba való visszatérés előtt a hadifoglyokat megmotozták, nehogy tiltott tárgyakat vigyenek be. A hadifogoly bányászok pénzért dolgoztak, fizetésük viszont meg sem közelítette a szabad bányászokét, amit azzal indokoltak a bányatársaságok, hogy nem elég hatékonyak. D.G. szerint ugyanazért a munkáért a belga bányász négyszáz, míg a magyar négy és fél belga frankot kapott. A statisztikák azt mutatják, hogy a hadifogoly bányászok hamar beletanultak a szakmába, s 1946 februárjában az általuk kitermelt szén mennyisége már elérte a szabad munkások átlagát. A sajtó azonban nem akart tudni erről, s továbbra is őket tette felelőssé a szénhiányért. A belga bányászok viszont elismerték és megértően fogadták hadifogoly társaikat. Hol a hadifoglyokat kísérő fegyveres őrség ellen tiltakoztak, hol segédkeztek a szökésükben. D.G.-t egy német hadifogollyal egy öreg flamand bányász mellé osztották be munkára, aki rögtön megszánta őket: “Az öreg felhúzta az ingét, s egy szúrt seb hegét mutatta, amelyet Németországban szerzett egy fogolytáborban. Látjátok, én haragudhatnék rátok, de amikor megláttalak titeket, hogy milyen szerencsétlenek vagytok, elmúlt a haragom. Nektek adtam a kenyeremet, pedig én is éhes voltam.”

A munkába állás után nőtt a bányászok fejadagja, de gyakran hiányos védőfelszerelésben végezték a szénfejtést. Leveleikben folyamatosan panaszkodnak a munkakörülményekre. “Munkabalesetet szenvedtem – írja egyikük -, s bár fájdalmaim vannak, dolgoznom kell.” A bányákban több halálos baleset történt. Az 1946. május 7-ei szerencsétlenségben tizenhat bányász, köztük hét német hadifogoly vesztette életét.

A belga hatóságok időnként a Genfi Egyezménnyel ellentétes intézkedéseket is hoztak annak érdekében, hogy növeljék a széntermelést. A hadügyminisztériumnak az a rendelete, amely szerint ha egy hadifogoly nem termeli ki az előírt mennyiségű szenet, nyolc óra munka után is tovább dolgoztatható, 1946. április 26-a és 1946. november 14-e között volt érvényben.

A tilleuri táborban kihirdették, hogy ha a hadifogoly teljesítménye fél éven keresztül eléri a belga munkás teljesítményének 80%-át, hazaengedik. Az ígéretet nem tartották be.

A hadifoglyok fontos szerepet játszottak a háború utáni Belgium gazdasági fellendülésében. 1946 januárjában az összes bányász 28%-a hadifogoly volt, ezután az arányuk folyamatosan csökkent. 1946 első hónapjaiban ők hozták felszínre a Belgiumban bányászott szén egyharmadát. A belga közvélemény nem sokat törődött a hadifoglyokkal, volt akinek fel sem tűnt a jelenlétük. A sajtó is csak akkor szentelt egy kicsivel több figyelmet nekik, amikor eljött a szabadulásuk ideje, mert ez felvetette a munkaerőpótlás kérdését.

Hadifoglyokból szabad munkások

1946 tavaszától a belgiumi magyar hadifoglyok mint szabad munkavállalók dolgoztak a bányákban. Kiszabadultak a táborból, s fényképes igazolványukkal szabadon mozoghattak lakókörzetükben. Jóval többet kerestek, mint a hadifogoly bányászok. A különböző táborokban őrzött magyar hadifoglyok nem egyszerre kapták meg a szabad munkavállalói státust. Az első kezdeményezések ebben az irányban 1945 júniusára nyúlnak vissza, de ez még nem hozott nagy változást a foglyok életében. Ekkor Kuttner Erzsébet, a Magyar Szociális Misszió tagja a waterschei bányánál próbálkozott magyarokat felvetetni. Azzal igyekezett nyomást gyakorolni a bányavezetőségre, hogy ecsetelte a Brüsszelben nyomorgó magyarok és Magyarország kritikus helyzetét.

1945-46 telén Cammaert belga tábori katolikus lelkész karolta fel a tilleuri magyar hadifoglyok ügyét. Felhívta Desoil ezredes, a hadifogolytáborok főparancsnokának, valamint Plisnier ezredesnek a figyelmét arra, hogy a magyarokat “erőszakkal hurcolták el a németek”, s a “többségük soha nem hordott fegyvert”. A tábori lelkész a magyarok kiszabadítását javasolta a katonai vezetőknek. Azzal érvelt, hogy a gyors hazatérésükben nem reménykedő magyar hadifoglyok szívesen vállalnának szabad bányászként munkát. A magyarok szószólói eljuttatták a belga hatóságoknak azt a Le Figaróban megjelent két cikket is, amelyek a franciaországi hadifogolytáborokban senyvedő magyarok kiszabadítását sürgették. A magyarok kiszabadításának ügye nagyon lassan haladt előre, mert az összes érdekelt belga politikai és gazdasági fórumnak megvoltak a maga kikötései. A miniszterelnök az alábbi feltételeket fogalmazta meg a magyarok kiszabadításával kapcsolatban:

• a hadifoglyoknak legalább kétéves szerződést kell aláírniuk,
• a táborparancsnokoknak véleményezniük kell a foglyaikat, mert “ha valamelyik nem dolgozott jól eddig, nem érdemli meg az újabb előnyt”,
• értesíteni kell a munkaügyi és a szociális minisztert, illetve az állambiztonsági hivatalt.

A belga külügyminiszter aggodalmát fejezte ki, hogy a német hadifoglyok tömegesen fogják utánozni a magyarok példáját. Az állambiztonsági hivatal vezetője ragaszkodott ahhoz, hogy a kiszabadított magyar hadifoglyok semmiféle politikai párt mellett ne kötelezzék el magukat. Miután a tilleuri tábor parancsnoka valamennyi magyar fogolynak “nagyon jó” vagy “jó” minősítést adott, 1946 áprilisának végén az első kilenc fogoly kiszabadult a lágerből, s kétéves bányaszerződést írt alá a gossoni bányához. Augusztusban további tizenhárom magyar kapott szabad munkavállalói státust. A tilleuri tábor többi magyar hadifoglya – bár a belga hatóságok nagyon kapacitálták őket – nem vállalt munkát. Molnár Antal, a belgiumi magyarok lelkésze azt írta 1946. szeptember 12-ei levelében, hogy ő pasztorálja a tilleuri magyar foglyokat, akiknek a kiszabadítása érdekében már megtették a szükséges lépéseket.

Az angol ellenőrzésű enghieni táborban gyorsabban haladt a magyarok kiszabadítása. 1946. február 2-án bányászbizottság érkezett és kihirdette, hogy két évre bányamunkára lehet jelentkezni. Március 19-én elment az első, március 20-án pedig a második bányászcsoport, összesen mintegy kilencszáz vagy ezer fiatal. A táborban maradók könnyes szemmel búcsúztatták őket. Felhangzott a himnusz, a bányászinduló és a katonadal: “Isten veled, édes pajtás! Látjuk-e még viszont egymást?” A foglyok zöme azért írta alá a szerződést, hogy végre elhagyhassa az enghieni pokoltábort. Voltak, akik meg sem kapták a francia nyelvű szerződés magyar fordítását, de habozás nélkül aláírták. Mások azért kötelezték el magukat a bányával, mert elterjedt a híre: a magyar hadifoglyokat csak a békeszerződés aláírása után fogják hazaengedni, az pedig még nem is körvonalazódott. Némelyek kalandvágyból jelentkeztek, néhányan pedig azt remélték, hogy Belgiumban senkit sem fognak akarata ellenére kényszeríteni a szerződésben vállalt teljes időtartam ledolgozására. A Belgiumban dolgozó magyar vöröskeresztesek és a Magyar Szociális Misszió nővérei táborlátogatásaik során beszéltek a foglyoknak a háború utáni Magyarország politikai és gazdasági viszonyairól. A chapelle-i láger foglyait elkeserítette, hogy a nővérek megpróbálták lebeszélni őket a hazamenetelről, s – állítólag – rémisztgetéseik hatására (otthon éhínség van, az oroszok mindenkit Szibériába deportálnak) vállalták el a bányamunkát. A valóságban feltehetően az történt, hogy az évek óta emigrációban élő, vallásos belgiumi magyarok 1946 tavaszán már felismerték, milyen orientációt vett a magyar politikai élet, s megpróbálták kintmaradásra bírni a hadifoglyokat. Propagandájuk nem lehetett mindenkire hatással, mert a foglyok többsége még gyermek volt, s csak arra vágyott, hogy a családját viszontlássa Magyarországon