Tarczai Béla

Hadifogság és történelem

Titus Liviustól (Kr. e. 59 – Kr. u.17) az ókori római birodalom történetének irójától tudjuk, hogy Kr. e.390-ben Brennus gall hadvezér Rómától északra, a Tiberis mellékfolyójánál, Alliánál a római légiókat szétverte és jelentős hadisarcot követelt. A rómaiak az arany mérlegelésénél méltatlankodtak a követelés nagysága miatt. Brennus a vitát azzal zárta le, hogy kardját is a mérleg súlyserpenyőjébe dobta. Ekkor hangzott el, az azóta szállóigévé vált két szó – Vae victis – Jaj a legyőzötteknek. A háborúk és csaták történetében, Brennus előtt is élt, kimondatlanul is a Vae victis törvénye. Ez azt jelentette, hogy a legyőzött kényre-kedvre ki volt szolgáltatva a győzteseknek. Nem csak a hadsereg, hanem a mögötte álló nép is érezte, viselte ennek a következményeit. Volt azonban egy – sokszor nem is jelentéktelen – tömeg, amely a háborúskodások során a legtöbbet volt kénytelen elszenvedni. Ezek voltak a hadifoglyok. A fegyveres összetűzésekben foglyok mindkét oldalon eshettek. A győztesnek joga és lehetősége volt az ellenség kezébe került embereit visszaszerezni. Másként alakult azonban azoknak a sorsa, akiket a győztesek ejtettek foglyul. A fogolyszerzés a 19. század végéig jó üzletnek is bizonyult, mert ezeknek az embereknek a munkaerejét a piacon jól lehetett értékesíteni. A történelem tud olyan hadjáratokról, amelyek főként fogolyszerzési céllal indultak.

Más jellegű fogolyvadászat a katonai célú un. nyelvfogás azért, hogy az elfogottaktól a hadvezetés számára fontos információkat lehessen szerezni.

A hadifogoly sors alakulásának jellegzetes példája Róma. A győztes hadvezérek számára a Szenátus – kivételes elismerésként – diadalmenetet engedélyezett és diadalívet építtetett. A nagy látványosság célját szolgáló felvonulás fő attrakciója a menet közepén a hadizsákmány, a végén pedig a rabláncra vert hadifoglyok bemutatása volt. A foglyok ekkor érezhették a bámészkodó tömeg gúnyolódásának számtalan jelét s ez a fizikai gyötrődés mellett nem kis lelki traumát is okozott, különösen a főrangú foglyok esetében.

A kialakult gyakorlat szerint a hadifogolyra három lehetőség várt – természetesen nem az ő egyéni választása szerint, a Vae victis törvénye ebben is érvényesült –: a foglyotcsaládja búsás váltságdíjért kiválthatta, vagy rabszolgaként a hadvezér háztartásában, gazdaságában dolgozhatott, vagy a rabszolgakereskedők zsákmánya lett.

A rabszolgaságba süllyedt hadifogoly nem csak szabadságát, hanem emberi jogait is elvesztette, ezáltal a piacon forgalmazható árucikké, jobb esetben ajándéktárggyá vált. A rabszolgakereskedelem jövedelmező üzletág volt. A 19. századig a vonuló hadseregeket követő vegyes népség, a markotányosok, muzsikusok, a zsoldosokcsaládtagjai és a koldusok között ott voltak a rabszolgakereskedők is.

A hadifogoly sorsot jól jellemzik azok az esetek, amelyeket a történelem őriz, vagy elvétve a klasszikus irodalom említ. Az ókori fejedelmek udvartartásához hozzá tartoztak a hadifoglyokból lett rabszolgák. Ezeknek elviselhető soruk volt, viszont uruk halála esetén követniük kellett őt a sírba, hogy őt a túlvilágon is szolgálhassák.

Az elvesztett augsburgi csata után, 955-ben, a magyarok három vezérét, a foglyul ejtett Lehelt, Bulcsút és Súrt I. Ottó német király Regensburgban, megszégyenítő módon felakasztatta. 1072-ben Salamon király és Géza herceg között vita támadt a Nándorfehérvárnál foglyul ejtett görög őrség tagjainak elosztása körül. 1242 tavaszán Batu kán Moldván keresztül hagyta el Magyarországot és Erdély határán a magával cipelt hadifoglyokat leölette. 1260-ban a tatárok ismét betörtek Magyarországba. IV. Béla kiverte őket, de ekkor sok foglyot vittek magukkal. Curzio Malaparte Kaputt c. regényében írja, hogy a tatárok foglyaikat élve összekötözték a halottakkal, hasat a hassal, arcot az arccal, míg csak a halott fel nem falta az élőt. Balzac Huhogók c. regényében olvashatjuk, hogy 1795-ben Hoche tábornok a Konvent megbízásából a royalisták Bretagne-i felkelését leverte és 1200 hadifoglyot agyonlövetett. A Vendée-i királypárti felkelés során 1794-ben a köztársaságiak, de a royalisták is kivégezték foglyaikat. 1797-ben a Campo-Formio-i béke árnyékában a francia hadsereg 30 ezer, az osztrák hadseregben szolgált magyar katonát hurcolt el fogolyként és Marokkóban eladta őket a rabszolgapiacon, mivel a direktórium nem fizette ki katonái zsoldját. (Talán az ő leszármazottjaik a magyarabok ?)

A modern hadviselésben fontos szerepet kapott a harcolók és a hátország pszichológiai befolyásolása. Ennek egyike volt a hadijelentésekben a zsákmányolt fegyverek mennyiségének és a hadifoglyok számának közlése.

A magyar hadügyminiszter 1918. november 2-án kiadott parancsa alapján az olasz fronton harcoló, miskolci 10-es honvéd gyalogezred beszüntette a harcot. Az olaszok, ezt a helyzetet jogellenesen kihasználva, lerohanták az ezredet és katonáit, szintén jogellenesen, fogollyá nyilvánították, végül kifosztották. A törvénytelenséget nem enyhítette az a gesztus, hogy a foglyul ejtett 40 tisztet és 1100 katonát különvonaton szállították Trientből Roventóba, a táborba. Ezzel az olaszok a 10-es honvédek hősiességét akarták elismerni. A többi elfogott alakulatnak gyalog kellett a táborokba vonulni.

Egy másik, említésre méltó eset a túsz-szedéssel kapcsolatos. A túszejtés történelmi kategória, ezt a nemzetközi jog nem ismeri el, a gyakorlatban viszont élt és él ma is. A magyarság őstörténetével foglalkozó krónikák írják pl., hogy Álmos vezér 884-ben Kiev ostromáról úgy mondott le, hogy az orosz vezérek és előkelők fiaikat túszul adták. Túszejtés történt a nyugat felé haladás közben később is, mert Lodomér és Halics vezéreinek megbízásából 10 ezer ember csinálta az utat Pannónia felé. Pusztaszeren, a vezérek tanácskozásán döntés született arról, hogy a legyőzött népek vezéreinek fiai túszok lesznek, de földjeiket visszakapják. És hogy újabb keletű példát is említsek, felidézem az 1921-ben Magyarország és a Szovjetúnió között létrejött un. fogolycsere egyezményt, amelyet a szovjet fél – jogellenesen – azzal kényszerített ki, hogy a még fogságban volt magyar katonatiszteket tússzá nyilvánította. Ez akkor életveszélyes fenyegetés volt. Az említett egyezmény alapján cserélték ki a Magyarországon az elítélt népbiztosokat a magyar tisztekkel.

Az ó- és középkorban a túszok megbecsült vendégeknek minősültek, egyéni szabadságuk annyiban volt korlátozott, hogy kijelölt tartózkodási helyüket nem hagyhatták el. Életük mindaddig biztonságban volt, amíg a túszadás alapjául szolgáló megállapodást az érdekelt fél teljesítette.

Napjainkban gyakran hallunk a világ különböző pontjain fellángolt fegyveres konfliktusok kapcsán túszejtésekről. Ezek természete annyiban különbözik a túszejtés ősi formáitól, hogy ma olykor a túszok emberi jogaikat és személyes szabadságukat is elvesztik, sőt a túszejtők a halálos fenyegetést is beváltják. Az ilyen túszejtés célja leginkább a pénzszerzés, vagy törvényesen elítélt bűnözők szabadon bocsátásának kikényszerítése. Ezzel az ilyen akciók a terrorizmus eszközeivé válnak. Emlékezetes túszdráma volt második világháborúban a csehországi Lidice és a franciaországi Oradour, ahol a németek bosszúból a kisvárosok túszul fogott lakosságát legyilkolták.

A szabadságkorlátozás különleges eszköze az internálás intézménye. A nemzetközi jog lehetővé teszi, hogy a hadviselő országok a hadiállapot bekövetkezte idején a területükön tartózkodó, az ellenséges állam polgárait kiutasítsák, vagy internálják. Ezzel tudják megakadályozni a kémkedést, a szabotázst és minden másfajta károkozást. Az internálás nem büntetés, hanem óvatossági rendszabály. Az első világháborús franciaországi internáló táborok viszonyiról Kuncz Aladár Fekete kolostor c. regénye ad megdöbbentő képet.

E kis kitérő után, visszatérve a hadifogoly témához, érdemes figyelmet szentelni a 20. századi világháborúk eseményeinek. 1914-18-ban ugyan nem mindig érvényesültek a jog és az emberség szabályai, de előfordultak figyelemre méltó gesztusok. Megtörtént pl., hogy egyes fogoly tiszteket a fogvatartók becsületszóra szabadon engedtek. Az így szabadult tisztnek ígéretet kellett tenni arra, hogy nem fog harcolni volt fogvatartója ellen.

A háborúk kezdetén a szembenálló felek ünnepélyes kijelentéseket tettek arról, hogy be fogják tartani a nemzetközi jog előírásait, de legtöbbször ennek ellenkezője történt. Mindenkor érvényesült a kölcsönösség elve, de azt soha nem lehetett megállapítani, hogy a törvényszegést ki kezdte. 1939 őszén, miután a Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti felét, a foglyul ejtett lengyel tiszteket a katyini erdőben lemészárolták. Előfordult a német-szovjet háború kezdetén, hogy a hadifoglyokat mindkét oldalon megölték.

Különleges eset volt a német hadvezetés ún. "Komisszár utasítása”. Eszerint a szovjet politikai tisztek nem tekinthetők katonáknak, hanem párttisztviselőknek, ezért őket – elfogásuk esetén – nem lehet hadifogolyként kezelni. A nyugati fronton, 1942 szeptember 12., a Dieppe-i partraszállási kísérlet kudarca utána britek és a németek kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy foglyaikat, mint közönséges bűnözőket láncra verték. A Breslau melletti Sagan-i fogolytáborból 1944 március 25-én éjjel 80 angol repülőtiszt egy szívós munkával ásott alagúton keresztül megszökött. Közülük 50-et elfogtak és kivégeztek. Sepp Dietrich SS tábornokot, a 6. páncélos hadsereg volt parancsnokát egy amerikai hadbíróság 1946-ban életfogytiglani fegyházra ítélte, mert az 1944. decemberében az Eiffel hadművelet során elfogott brit és amerikai tisztek kivégzését eltűrte. A német háborús főbűnösök Nürnberg-i perében, a bizonyítási eljárás során olyan filmeket is bemutattak, amelyek a németek hadifoglyainak elpusztításáról szóltak.

A törvénytelenségek a fegyverszünet megkötése után folytatódtak Nyugaton is. Jogtalan volt a kapitulált katonák fogságba hurcolása, majd jogi státuszuk önkényes megváltoztatása. Voltak olyan katonák sokan, akik önállósították magukat és elhagyták egységüket, civilbe öltöztek és hazatértek, magyarán megszöktek. Később ők is kénytelenek voltak valamelyik fogolytáborban önként jelentkezni, mert az amerikaiak szigorú rendelkezése írta elő, hogy a hazatért katonák régi vagy új munkahelyükön csak akkor kaphattak munkát, ha felmutatták egy hadifogolytábor elbocsátó papírját.

Feltételezhetnénk a dolgok logikája szerint, hogy a győztesek mielőbb szerettek volna a hadifogoly ügytől megszabadulni. A valóságban azonban nem ez történt. Az angolszászok a német táborokban őrzött, saját embereiket néhány hetes feljavítás után hazaszállították. A feljavító táborokban a kiszolgálást német (és magyar) foglyok teljesítették. A győztesek foglyainak elbocsátása lassan ment.

A Szovjetúnióban más volt a helyzet, mert Sztálinnak az volt az álláspontja, hogy a szovjet katonák nem hadifoglyok, hanem árulók. Ezért a hazatért hadifoglyokat egyenesen a Gulágra vitték. Miután ez ismertté vált, a felszabadult szovjet foglyok vonakodtak hazatérni. Többen közülük bandákba verődtek és veszélyeztették a közbiztonságot.

⁣1945. május elején, amikor a nyugati szövetségesek győzelme már biztos volt és milliók szorongtak a hevenyészett fogolytáborokban, az egyesített vezérkar elfogadta Eisenhower javaslatát és hozzájárult ahhoz, hogy a foglyokat minősítsék jogvesztetteknek. Az első lépésben a német és a velük szövetséges katonák, akik a fegyverszünet életbe lépése után kerültek fogságba, úgy, hogy harc nélkül letették a fegyvert, a “Disarmed Enemy Forces” – Lefegyverzett Ellenséges Erők – vagy a “Surrendered Enemy Forces” – Kapitulált ellenséges Erők – kategóriájába soroltattak. Ugyanakkor több, mint 4 millió, harc közben elfogott “Prisoner of War” – hadifogoly – volt, részben Amerikába telepítve. Őket visszaszállították Európába. 1945 augusztusában védettségüket ők is elvesztették, vagyis DEF kategóriába kerültek.

Az említett minősítésre azért volt szükség, mert a kialakított szövetségesi álláspont szerint, a DEF és a DEP kategóriába tartozók nem tarthattak igényt a Genfi Konvencióvédelmére. Ez azt is jelentette, hogy nem kellett betartani azt az előírást, hogy az őrző hadsereg ugyanolyan ellátást köteles biztosítani a foglyoknak, mint saját katonáinak. A magyarázatokhoz tartozott az is, hogy a legyőzött országokban nincsenek kormányok, tehát nincs kivel hadifogoly egyezményt kötni. Ugyanezen indokkal szüntették meg Svájc védőhatalom státuszát is.

Folytatódott a törvénytelenségek sora azzal, hogy az angolszászok a háborúban lényegében vesztes Franciaország részére közel 1 millió hadifoglyot adtak át a háborús károk helyreállítására. Így jutott francia őrizetbe mintegy 60-70 ezer magyar is, tekintet nélkül arra, hogy mi Franciaországgal nem voltunk hadiállapotban.

A Szovjetúnió nem keresett magyarázatot, indoklást a hadifoglyok jogvesztettségére, hanem egyszerűen kiszállította őket a hatalmas ország minden zugában felállított táborokba.Tetézte a törvénysértést az is, hogy nagy tömegben fogtak el polgári személyeket, nőket és fiatalkorúakat is. Általános minősítés volt – és ezt az őrökkel is tudatosították –, hogy a foglyok megátalkodott fasiszták, akik büntetésből felépítik azt, amit a háború alatt leromboltak. Közel 100 ezer magyart ítéltek el a Magyarországon működött szovjet hadbíróságok háborús bűnök, kémkedés és hazaárulás (!) miatt, 5-25 évi kényszermunkára. Ezt a büntetést a Gulágon, Szibériában kellett letölteni. A törvénytelen elbánás csúcspontja volt az, hogy a szovjet-amerikai zónahatáron, 1945 őszén, az amerikaiak által indított vonatokat a Vörös Hadsereg átvette és az amerikaiak által hazabocsátott volt foglyokat egyenesen Szibériába irányította.

A Szovjetúnióba került foglyok sorsát véglegesen az pecsételte meg, hogy a Vörös Hadsereg a foglyokat átadta az NKVD-nek, a Belügyminisztérium alá tartozó, a nálunk ÁVH-AVO néven működött szervezetnek. Ettől kezdve a táborok lakói kényszermunkások lettek. Ezt a státuszt nálunk az Alkotmánybíróság a 11/2003.AB. sz. határozatával a kárpótlási eljárások során elismerte.

A nyugati szövetségesek foglyaikat 1947 végéig folyamatosan elengedték. Ekkorra hazatértek azok a magyarok is, akik éltek ezzel a lehetőséggel. A Szovjetúnióból még 1950-ben is érkezett Magyarországra hadifogoly vonat. Az ősszel érkezett vonatok utasait nem engedték szabadon, hanem az ún. kék Ávósók őrizete mellett Budapestre szállították őket “kivizsgálásra”. Ennek következményeként minden írásbeli határozat nélkül, 1951 elején Kecskemétre, Tiszalökre és Kazincbarcikára “internálták” és az ottani nagy építkezéseknél dolgoztatták őket az ilyen táborokat feloszlató 1953-as rendelkezések életbeléptetéséig. Az elbocsátással a hadifogoly ügy nem zárult le, mert Nyugat-Németországban 1950-ben, nálunk 1990-ben kezdődött a jogtalan szabadságelvonás miatti kárpótlás. Ez nálunk 2006 december 31-ével fejeződött be.

Hadifogság és emberiesség

Az emberiség lelkiismerete, látva a foglyok kiszolgáltatottságából eredő tragédiák veszélyét, létre hozott olyan intézményeket, amelyek alkalmasok voltak arra – vagy legalábbis erre törekedtek –, hogy a háborúk legszélsőségesebb viszonyai között is garantálják a foglyok számára a humánus bánásmódot. A végső cél a szabadság visszaállítása volt. Az ilyen természetű feladatok szervezésében az Egyház járt elől. Az irgalmasság testi és lelki cselekedteinek gyakorlása az Egyház egyik tantétele volt. A hívő ember ezért nem csupán részvétet érzett a sorsüldözött foglyok iránt, hanem tenni is kívánt valamit az érdekükben.

A legrégibb és egyben a legtartósabb intézmény a fogolykiváltás volt. Ha a fogoly családja vagy más érdekelt képes volt a fogolytartó által követelt váltságdíjat kifizetni, akkor a fogoly szabadulhatott. A török hódoltság idején a portyázó török vezérek eleve azzal a szándékkal fogdosták össze a megtámadott városok, falvak lakóit, hogy később váltságdijat követelhessenek értük. Ugyanez volt a helyzet a csatározásokban elfogottakkal is. Hasonló intézmény volt a fogolycsere. Ennek klasszikus példája volt az 1606. november 11-én megkötött zsitvatoroki béke. Ebben II. Rudolf, II. Ahmed és Bocskay István megegyeztek a foglyok kicseréléséről. Voltak és vannak a hadifogság megszüntetésének egyéb módszerei is. A leghumánusabb a fogoly felszabaditása a gazda döntése alapján. Ez a lehetőség a hadifogoly státuszból rabszolgaságba süllyedt embereket érinthette. Más, de kockázatos lehetőség a fegyveres fogolyszabadítás, vagy a nagy ügyességet és elszántságot igénylő fogolyszöktetés volt. A mondavilágban és a történelemben ezekre sok példát találunk.

Más természetű intézmények jöttek létre az Egyház égisze alatt. Az egyik ilyen intézmény volt világszerte, de különösen Magyarországon a Fogolykiváltó Boldogasszony kultusza. Szent István óta Szűz Mária a Boldogasszony képében több formában jelenik meg a magyarság vallásos tudatában. A reménykedők a hozzá intézett imák segitségével várják a szabadulást. Nálunk temploma is van Budapesten a Kelenföldön.

A középkorban szerzetesi jellegű közösségek is létrejöttek a fogolyszabadítás emberbaráti céljainak szolgálatára. II. Ince pápa 1198-ban erősítette meg a trinitáriusok rendjét. Ennek tagjai Szent Ágoston regulái szerint szerveződtek, saját gazdaságaik jövedelmét és a begyűjtött adományokat fordították a szent célra. Szükség esetén személyesen vállalták a fogságot a kiváltandó helyett. Magyarországon a 13. században telepedtek le. Ismereteim szerint Sárospatakon és Egerben volt rendházuk. Másik hasonló rend volt a Mercedarius közösség. 1223-ban alakult római székhellyel. Inkább lovagrend jelleggel működött, tagjai nem felszentelt papok voltak, bár ők is Szent Ágoston követőinek vallották magukat. A Fogolykiváltó Boldogasszony iránti elkötelezettségük a rend elnevezésében is ("Fratres ordinis Beatae Mariae de mercede redemptoris captivorum") kifjezésre jutott. Magyarországon – tudomásom szerint – rendházuk nem volt.

⁣19. században a rengeteg emberveszteséget okozó háborúk felébresztették az emberiség lelkiismeretét. A felelősen gondolkodó emberek jogi megoldásokat kerestek és találtak a hadviselés módszereinek emberségesebbé tételére és ezzel együtt a katonák emberi jogainak védelmére. 1899-ben ült össze az első hágai békekonferencia melynek döntései a “Hágai Egyezmények” néven kerültek a köztudatba. Az 1907-ben tartott második hágai konferencia elsőízben szabályozta a hadviselő hatalmak jogait és kötelezettségeit a hadifoglyokkal szemben. Különös jelentősége van azoknak a rendelkezéseknek, amelyek a segélyszervezetek működésének biztonságát szolgálják.

A Genfi Konvenciók néven ismertté vált jogi szabályozás 1864-ben indult, 1906-ban és 1929-ben kiegészült. Ez a joganyag a harci cselekmények során megsebesült, megbetegedett vagy meghalt katonák és hadifoglyok védelmét szolgálja. Eszerint a hadifogolytartó hadsereg foglyaiért ugyanolyan felelősséggel tartozik, mint saját embereiért. Ugyanolyan ellátást köteles biztosítani, mint saját katonáinak. A hadifogoly csak szabadságát veszti el, emberi jogait nem. A szökést vagy annak kísérletét legfeljebb fegyelmi úton (kedvezmények megvonása) lehet megtorolni. Tilos a hadifoglyok átadása más államok részére. Fontos rendelkezés, hogy a fegyverszünet megkötése után, a legrövidebb időn belül – ez általában 3 hónap – haza kell bocsátani, vagy sorsukról az érdekelt országgal megállapodást kell kötni. Végül foglalkozik a szabályozás a hadisírok fenntartásával is.

A hadifoglyok sorsának alakításában fontos szerepet kapott a Nemzetközi Vöröskereszt és annak nemzeti szervezetei. Fontos intézmény a védőhatalom. A felkért védőhatalom jogosult a jogi előírások betartását ellenőrizni. A szabályokat az államok többsége elfogadta. Ennek ellenére a 20. századi nagy háborúkban mindkét szemben álló hadsereg bőven követett el jogsértéseket, de keresett és talált mentségeket is. Ezek egy részét az előző fejezetben bemutattam.

A "Hadifogoly ügy" Magyarországon

Az 1939-45-ös világháború idején – Magyarország számára ez az időszak 194l június 26-tól 1945 május 9-ig tartott – és a fegyverszünet megkötése után mintegy 350 ezer magyar katona jutott a nyugati szövetségesek fogságába. A szovjet hadsereg mintegy 650 ezer katonát, 300 ezer polgári személyt és 100 ezer "háborús bűnösként" szovjet bíróságok által elítélt magyar állampolgárt szállított ki a fogolytáborokba és a Gulágra.

Az előző fejezetben leírtakból kitűnik, hogy ez a fogolyszedés törvénytelen volt, mindkét oldalon. Mentségek és magyarázatok születtek a tények legalizálására, de ezeken túl működtek a háttérben lappangó érdekek is. A nyugati szövetségesek fő indoka a háborús bűnösök, az SS és a náci főemberek kiszűrésének szándéka, a szovjeteknél a hadseregek rombolásának helyreállítása volt. Valójában mindkét oldalon szükség volt a nagytömegű, olcsó munkaerőre, s ezen a hadseregek a jól kiagyalt munkabér- és elszámolási rendszer segítségével, busás haszonra tehettek szert. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a győztesek semmire se becsülték az ingyen munkaerőt s úgy gazdálkodtak vele, ahogy azt a túlélők visszaemlékezéseiben olvashattuk, halhattuk.

Magyarország a világháborúban történelme legnagyobb tragédiját élte meg. 1945-ben a gazdaságilag és erkölcsileg romokban heverő ország új problémával kényszerült szembe nézni, a hadifogoly üggyel. Ez a gond nem csak a családokat, hanem a legfelsőbb vezető köröket is foglalkoztatta. Ezt az is bizonyítja, hogy a párton kívüli Olt Károly által vezetett Népjóléti Minisztérium Központi Hadifogoly Irodát állított fel már 1945-ben. Ez az iroda Budapesten az Ó utca 12. szám alatt működött és saját megfogalmazása szerint "hivatalosan" foglalkozott a foglyok és hozzátartozóik kapcsolatának szervezésével, a Magyar Kommunista Párt égisze alatt. Az akkori állapotokra jellemző – és ezt az Iroda közleményeiből tudhatjuk – hogy alakultak szélhámos magán vállalkozások, amelyek azt hirdették magukról, hogy haza tudják hozatni a foglyokat, természetesen nem együttérzésből, hanem némi ellenszolgáltatásért. Most már tudjuk, hogy ebben az ügyben sem az Iroda, sem más öntevékeny szervezet semmit nem tehetett, mert minden jog az MKP kezében volt, ez pedig nem sietett a hazaszállítás érdekében cselekedni. Az MKP-nek saját hadifogoly irodája is volt. Az Iroda információs és propaganda szolgálatot végzett és szolgálta a közvélemény megtévesztését. Egyetlen fogódzó Vorosilov marsallnak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének 1945 augusztus 22-i nyilatkozata volt, amelyben közölte "a Szovjetúnió kormányának azt az elhatározását, hogy az összes magyar hadifoglyot szabadon bocsátják." (De mikor?)

A hadifogolyügy társadalmi méretű megjelenését és kezelésének hivatalos módját a különféle érdekvédelmi egyesületek sorsa tükrözi a leghívebben. Az első ilyen szervezet a Hadifoglyok és a Hozzátartozók Országos Szövetsége volt. Elnökéül dr. Batta László minisztériumi osztálytanácsost választották. Az egyesület megjelenése meglehetősen nagy visszhangot váltott ki, mert rövid idő alatt 30 önálló csoportja és több, mint 10 ezer tagja lett. A Belügyminisztérium rosszallását azzal fejezte ki, hogy az elnököt rendőrségi eljárás alá vonta, holott minden szempontból feddhetetlen volt. A Szövetség központja Budapesten, az Andrássy út 25. szám alatt működött, gyakori rendőrségi zaklatásnak kitéve. Ennek ellenére, 1945 őszén nagygyűlést tervezett az Országház elé, de ezt nem engedélyezték. 1946 február 25-én a nagygyűlést mégis megtartották és követelték kormánybizottság felállítását a hadifogoly ügy állami kezelésbe vétele érdekében. A követelésekre adott válasz az volt, hogy a Szövetséget Nagy Imre belügyminiszter 1946 március 12-én betiltotta. Érdekes módon egy 1938-as törvényre hivatkozva, csak olyan társadalmi egyesület működését tette lehetővé, melynek alapszabályát a BM jóvá hagyta. A Szövetségnek ilyen alapszabálya nem volt, működését ezért be kellett szüntetni. A mozgalom ezután a még legálisan működő pártok védőszárnyai alá menekült.

Újabb kísérlet volt 1946 augusztus 4-én a Hadifogoly Hozzátartozók Önsegélyező Egyesületének a megalapítása. A BM az alapszabály jóváhagyását megtagadta, tehát lényegében ezt az egyesületet is betiltotta.

1947-ben vidéken indult újabb kezdeményezés. Az ország több helységében megalakultak a volt hadifoglyok egyesületei, majd a központi szervezet, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége, mintegy 300 tagegyesülettel. Ezt a szervezetet az MKP-nek sikerült befolyása alá vonni, amit az is bizonyít, hogy az 1947. augusztus 12-én tartott alakuló közgyűlésen Kossa Istvánt választották meg elnöknek, a főtitkár Köves Lajos lett. Ekkor furcsa politikai játszma kezdődött. A belügyminiszter 1947. október 21-én jóvá hagyta a Szövetség alapszabályát. Ekkor már a kormányzati berkekben elhatározott volt az egyesületek feloszlatása. Az alapszabály jóváhagyása után a közgyűlést kellett volna tartani, de ez különféle okok miatt elmatadt, 1948 május végére halasztották. Csaknem ezzel egy időben a BM megkezdte az egyesületek feloszlatását. A VHBSZ szervezeteinek megszüntetése 1949 márciusára fejeződött be.

A politikai játék különleges része volt a hadifoglyok fogadása Debrecenben. A hazatérők egy kis füzetet kaptak kézbe, amely címlapján a ” Tájékoztató a hazatért bajtársak részére” szöveget és a VHBSZ címerét mutatja. A füzetből megtudjuk, hogy csak a Szovjetúnióból hazatért személy tekinthető hadifogságból hazatértnek. Tehát a nyugatról jöttek nem részesülhetnek a segélyekben és kedvezményekben. Ugyanitt olvasható, hogy “Éljen Rákosi Mátyás Elvtárs, a hadifoglyok hazasegítője” Következik ezután több buzdító felhívás, hogy a hazatértek jelentkezzenek a VHBSZ-be. Mindez akkor, amikor már elhatároztatott az egyesület megszüntetése.

Nem volt különb sorsa a hadifoglyokat támogató sajtónak sem. Kancsár Imre, Ausztráliában élt, azóta már elhunyt bajtársunk írta a Hadifogoly Híradó 1997. júniusi számában: "Én, mint 1945-ben szovjet hadifogságból hazatért hadifogoly voltam az ország első, Magyar Hadifogoly Híradó c. hetilap alapító szerkesztője. Később ezután ez a lap is az MKP befolyása alá került. Címe is megváltozott, mert Magyar Hadirokkant Hadifogoly Híradó néven jelent meg." Kiadta a Magyar Hadifogolyhíradó Társaság Budapest Ó utca 12., tehát ugyanaz, ahol a Hadifogoly Iroda is működött. Felelős szerkesztőként Sziklai Sándor neve van feltüntetve. Róla tudjuk, hogy az MKP moszkvai szárnyához tarozott. 1956-ban életét vesztette a forradalmi harcokban. Sziklai személye biztosíték volt arra, hogy a lap szerkesztésében maradéktalanul érvényesüljön a párt befolyása. Ezért jelenhettek meg a lapban a szovjet fogság körülményeit dícsérő nyilatkozatok.

A párt és a kormányzati szervek mindent elkövettek, hogy a mozgalom elerőtlenedjék. 1948-49-ben megszűnt a Szövetség, megszűnt a lap, felszámolt a szövetkezet és ezzel lassan a hadifogolykérdés is lekerült a napirendről. 40 évi mély hallgatás következett.

A hadifogoly kérdésben a társadalom és az MKP érdekei nem egyeztek. A pártnak nem volt érdeke a foglyok tömeges hazaszállítása mindaddig, amíg helyzete az országban meg nem erősödött. A hazatérők, bármennyire megígértették velük, hogy a táborbeli ügyekről nem fognak beszélni, nem igen tartották volna titokban az élményeket. Ez pedig nem használt volna a párt tekintélyének, és befolyásolhatta volna a választási eredményeket is. A családok, a hozzátartozók viszont várták vissza szeretteiket és minden lehetséges eszközzel sürgették a repatriálást. Ilyen körülmények között a hazaszállításról ígéretek gyakran hangzottak el, teljesítés azonban csak gyéren történt.

1945-ben a Szovjetúnióból hazatértek a betegek és a munkaképtelenek. A következő években is folyt a hazaszállítás, de váltakozó ütemben, és mindenkor a szovjet hatóságok akarata szerint. Ennek is megvolt a maga oka.

A vae victis elve, a fegyveres harcok megszűnése után velünk szemben keményen érvényesült, megtetézve a kollektív bűnösség kimondásával. "A magyarokat meg kell büntetni" – hangzott a sommás ítélet, és ennek súlya a hadifogoly ügyben is érezhető volt.

A magyar-szovjet fegyverszüneti megállapodást 1945 január 20-án írták alá Moszkvában, a békeszerződés aláírására pedig csak 1947 február 10-én került sor. Az ezt követő ratifikációs eljárások ugyanezen év szeptemberének közepéig elhúzódtak. A nemzetközi jog kívánalma szerint ekkor hadifogoly egyezményt kellett volna kötni, de ilyen a Szovjetúnió és Magyarország között sohasem jött létre, pedig az illetékes magyar minisztériumok óriási energiákat öltek bele a magyar álláspont kidolgozásába.

A nyugati hatalmakkal ilyen megállapodásra már nem volt szükség, mert a nyugati hadifoglyok hazaszállítása 1946 végére lényegében befejeződött.

A magyar-szovjet egyezmény hiányában a hazaszállítás rapszódikusan folyt. A jelek szerint, a háttérben titkos megállapodások is születhettek, mert pl. az 1947 augusztus 31-i választások előtt a magyar tisztek hazaszállítása szünetelt. Soron kívül jöhettek haza egyes fontos emberek, és vita volt azon, hogy az SS tagjait, a svábokat és az elszakított területekről származó magyarokat befogadhatjuk-e.

Valamilyen befolyásnak kellett érvényesülni atekintetben is, hogy a foglyokat a táborokban kategorizálják aszerint is, hogy egyesek veszélyt jelentenek-e a magyar népi demokráciára. Nem lehetett véletlen, hogy az 1950 őszén – a feltételezések szerint utolsó – szállítmányokban csupa olyan emberek kaptak helyet, akiket a hatalom ellenségeknek minősített. Ők azután Tiszalökre, Kecskemétre, Kazincbarcikára kerültek a KÖMI táborok elviselhetetlen körülményei közé, amint azt már említettem.

⁣1947. július közepéig 36 ezer fogoly tért haza. 1948 végével, amikor hivatalosan deklarálták, hogy a hazaszállítás befejeződött, még 200 ezer ember hiányzott. Ebben a számban benne lehetnek azok a szerencsétlenek is, akik szállítás közben, vagy a táborokban meghaltak.

A foglyok szórványosan még 1956-ban is érkeztek haza, sőt egyes magyar turistacsoportok 1957 után is találkoztak volt hadifoglyokkal a Szovjetúnióban. 2000. július 11-én érkezett haza az “utolsó” magyar hadifogoly, Toma András, betegen, rokkantan Oroszországból. Közel 4 évig élt még itthon. A számok azt bizonyítják, hogy nem ő volt az utolsó, mert még sok ismeretlen sorsú hadifogoly élhet, vagy meghalt a 2.603 szovjetúnióbeli tábor valamelyikében. Csak 1953 után térhettek haza azok az elítéltek, akik a Gulágban töltötték 5-10-25 évre szóló büntetésüket és kiket az 1991-ben hozott törvény alapján a szovjet hatóságok rehabilitáltak.

1945 és 49 között Magyarországon hivatalból foglalkozott a hadifogoly üggyel a Népjóléti, a Külügy, a Belügy, a Pénzügy és a Honvédelmi Minisztérium, továbbá a Magyar Vöröskereszt. Ezek mellett, önkéntes alapon tevékenykedtek társadalmi szervezetek – a Nemzeti Segély, a “Siess, Adj, Siess”, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, a JOINT és az UNRRA nemzetközi segélyszervezet. Az utóbbiak, főként szociális és anyagi problémák megoldásában segédkeztek. Voltak szép számmal eseti és helyi kezdeményezések is. Ilyen volt pl. Bárányos Károly földművelésügyi miniszter ötlete, az “Egy marék búzát a hadifoglyokért”, 1947 júliusában.

Érdemes figyelemmel kísérni Rákosi Mátyás – akkor miniszterelnök-helyettes – akcióit. Ő gyakran utazott Moszkvába, és utazásai, valamint nyilatkozatai azt a benyomást keltették, mintha minden alkalommal a hadifoglyok hazaszállítása érdekében buzgólkodott volna. Csak gyanítani lehet, hogy a hazaszállítás ütemezése, a foglyok kategorizálása az ő befolyása alatt történt. Itthon igyekezett az elért, soknak nem nevezhető eredményeket pártpolitikai érdekek irányába igazítani.

⁣1945. augusztusközepén az újságok hírül adták, hogy Rákosi és Sztálin elvtársak megegyeztek abban, hogy a hadifoglyokat még a béketárgyalások előtt haza engedik a szovjetunióbeli, a romániai és a magyarországi táborokból. Néhány nappal később Rákosi az Ózdon és Kecskeméten tartott beszédében ígérte a hazaszállítások megindítását. Ezek után valóban beérkezett Máramarosszigeten és Foksányon keresztül náhány vonat.

⁣1947. augusztus 8-án a diósgyőri MNDSz asszonyai "hálával emlékeznek Rákosi elvtársra és Sztálin generalisszimuszra, és tudják, hogy a választáson kire kell szavazni." 1948. január 28-án Rákosi Miskolcon beszélt – "a hadifoglyok hazaszállításáról rövid időn belül tárgyalások kezdődnek. A hadifogoly kérdés ez évben lezárul."

Február 12-én a kormány 31 millió Ft-ot szavazott meg a hazatérők gondozására. Ugyanakkor Rákosi bejelentette, hogy a "hazaszállítás hamarosan, ismét megindul." Április 4-én Sárospatakra látogatott, és ott ismét megígérte, hogy ebben az évben minden hadifogoly hazatér. Nyugalmat és türelmet kért, és biztatott, hogy várják ki ezt a kis időt, ami még hátra van. Az első szerelvény április 28-án érkezett Máramarosszigetre.

Az országos és a helyi sajtó mindvégig figyelemmel kísérte a hadifoglyok hazaszállítását. Eleinte részletesebben számoltak be az eseményekről, később már csak a vonatok érkezésének tényét és a hazaérkezettek számát közölték. Névsorokat is közzé tettek és üzeneteket is továbbítottak. A hazatértek névsorát a megye és a városháza kapujában kifüggesztették azzal, a felhívással, hogy ha valaki terhelő adatot tud a hazatértekre, azt jelentse az igazoló bizottságnál. A Magyar Rádió minden hónap első hétfőjén, éjszakai adásban hadifogoly híreket, üzeneteket közvetített. Ekkor közölte - többek között - Tomor Dezső honvédelmi miniszter felhívását a nyugaton rekedt katonákhoz. A miniszter minden magyart hazahívott, hangsúlyozva, hogy a Haza szeretettel ölel keblére minden hazatérőt. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a szűrő állomásokon az AVD nyomozói igen barátságtalanul fogadták a volt foglyokat, mindenkit meggyanúsítottak valamilyen bűncselekedettel.

Érdekes akció volt a kommunista párt befolyása alatt működött MNDSz fellépése. 1946 május elején 100 tagú küldöttség kereste fel Rákosi Mátyást és kérte, hogy járjon közbe a Szovjetúnió illetékeseinél a foglyok szabadon bocsátása érdekében. Rákosi ekkor levelet írt Sztálinnak, amire szokatlanul gyorsan érkezett a válasz. Ebben az állt, hogy a szovjet kormány elrendelte a magyarok hazaszállítását még a békeszerződés életbe léptetése előtt. Egy pillanatig sem lehet vitás, hogya szovjetek ezzel a lépéssel az MKP pozícióját akarták erősíteni.

A hadifogoly ügy a három északi megyében

Az első közigazgatási reform során Borsod-Gömör-Kishont, Abaúj-Torna és Zemplén vármegyék önállóságát megszüntették és Borsod-Abaúj-Zemplén néven egyesítették. Az egyesített megyei Levéltár a hadifoglyok mozgalmával és érdekvédelmével kapcsolatosan kevés irattal rendelkezik. Ezekből és a személyes visszaemlékezésekből, valamint a sajtóhírekből az derül ki, hogy Abaújban nem volt szervezett hadifogolymozgalom. Zemplén vármegye székhelyén, Sátoraljaújhelyben működött a Szövetség helyi csoportja, de erről többet nem tudunk. Jelentős volt a szervezkedés Miskolcon és Diósgyőr-Vasgyárban.

⁣1947. tavaszán hirdetések jelentek meg a miskolci újságokban arról, hogy megalakul a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének helyi csoportja. Valójában a már előbb említett két szervezet alakult meg. Diósgyőr akkor már Miskolchoz tartozott közigazgatásilag, de a lakosságban még élt az ellenérzés az egyesítéssel szemben. Ezt az érzést az önálló egyesület alapításával is kifejezésre kívánták juttatni.

A polgármesteri hivatal felfigyelt az újsághirdetésre és 1947 novemberében a miskolci, 1948 januárjában a diósgyőri szervezet vezetőségét felszólította, hogy tegyen eleget a BM 289.000/1946. sz. rendeletének amely az egyesületek bejelentését és az alapszabály jóváhagyását teszi kötelezővé. Több sürgetés után a két szervezet – különböző időpontokban ugyan – közölte a hivatallal, hogy a bejelentést a központ fogja teljesíteni. Ekkor már mindkét szervezetnek vezetősége, fejléces levélpapírja és körbélyegzője volt.

A polgármesteri hivatal következetes volt, mert ezután az országos központot szólította fel a kötelezettségek teljesítésére. Egyidejűleg kérte az alakuló közgyűlés jegyzőkönyvét a tagok és a tisztségviselők névsorát, az utóbbiakat a vezetők nacionáléjával együtt. A központ 1948. március 23-án válaszolt és közölte, hogy a nyomda késik a nyomtatványok előállításával, ezért a felszólításnak nem tud eleget tenni. A levelet Csertői Oszkár helyettes főtitkár és Bocskó Ede országos szervező írta alá és mellékelt néhány iratot. Ezek tartalma ismeretlen, mert az iratgyűjtőben nem találhatóak.

Mindezek ellenére – minden valószínűség szerint személyes közbenjárásra – a polgármesteri hivatal március 11-én bejelentette a belügyminiszternek a két egyesület megalakulását és "a rendőrségi priorálás után" javasolta a tudomásul vételt. A BM a diósgyőri csoport működését 1948. október 5-én a miskolciét október 21-én enegedélyezte.

A disógyőri szervezet működéséről annyit tudunk, hogy 1948. március 7-én tisztújító közgyűlést tartottak elnök lett Federer Adolf, alelnök Heizman Aladár, titkár Gellért Tivadar, pénztáros Vojtila Adolf.

A miskolci szervezet iratai között található egy előnyomott "Alakulási jegyzőkönyv" amelyből azonban az alakulás dátuma nem derül ki. Azt rögzítették, hogy a közgyűlésen a megyéből 260 tag jelent meg, és hogy az MKP-t Szkladán Ágoston megyei titkár és Fekete István szakszervezeti főtitkár képviselte. Jelen volt Oszip István főispán is. Az alakuló közgyűlést ő hívta össze.

A sajtó tájékoztatásából tudjuk, hogy az alakuló közgyűlés 1947 augusztus l8-án volt, a Korona Szálló nagytermében. Mihala Gyula, városi párttitkár felszólalásában biztosította a megalakuló szövetség tagjait arról, hogy a párt minden támogatást megad nekik. A volt hadifoglyok – csak a Szovjetúnóból hazajöttek- személyes gondjaikról szóltak. A közgyűlés táviratban köszöntötte Rákosi Mátyást, és megköszöntea foglyok hazahozatal a érdekében kifejtett fáradozását.

A közgyűlés a következő vezetőséget választotta meg: Elnök Markovics János, alelnökök Kádas Miklós és Margóczi Imre, titkár Hegedűs Lóránt, jegyző Sólyomvári László, ügyvezető elnök Rácz János. Megválasztottak az említetteken kívül egy 21 tagú választmányt is.

A Szövetség megyei csoportjaez időtől kezdve aktívan részt vett a megyei és a városi közéletben. Képviselői megjelentek a különféle szervezetek által kezdeményezett rendezvényeken, és segítették a hadifoglyok támogatása érdekében született akciókat. Szeptember 25-én Kádas Miklós alelnök felkereste a megyei és városi vezetőket, és előadta a volt hadifoglyok kívánságait a beilleszkedéssel, munkába állással, a segélyezéssel kapcsolatban. Javasolta, hogy a fogságban töltött időt kétszeresen számítsák be a munkaviszony tartamába. Igéreteket kapott, a megvalósulás azonban az országos döntésektől függött.

A népjóléti miniszter 1948. február 11-én bejelentette, hogy a kormány a múlt évinél 26,5 millió Ft-tal nagyobb összeget hagyott jóvá a hadifoglyok gondozására, egészségügyi és szociális ellátására. Ettől kezdve a hazatértek Debrecenben 20 Ft útipénzt és itthon 200 Ft egyszeri segélyt kapnak. Ezen felül 4 és fél éves kamatmentes hitelt vehetnek igénybe.

A Szövetség miskolci csoportja 1948. február 22-én új vezetőséget választott. Ezúttal a vármegyei és városi vezetőket tiszteletbeli pozíciókkal halmozták el. Az egyesület közvetlen vezetésében annyi változás történt, hogy a korábbi elnök és alelnök helyet cserélt, a titkár DuvalovszkyZoltán lett, pénztáros Fejérpataky László, ellenőr Boros Gyula, ügyész dr. Fűrész Endre. Ekkor az egyesületnek 660 tagja volt a megyében.

1948 március elején a Szövetség tájékoztató és tagtoborzó gyűlést rendezett Miskolcon és Mezőkövesden.

A hadifogoly üggyel kapcsolatos miskolci eseményekről még a következőket érdemes megjegyezni:

A Szabad Magyarország c. miskolci lap 1945 augusztus 29-i számában hírt adott arról, hogy Sztálin és Vorosilov nagylelkű ígérete alapján megindul a hadifoglyok hazaszállítása. Budapesten hálás tömegtüntetés volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és Vorosilov rezidenciája előtt. Az MKP gyűjtést kezdeményezett az érkezők ellátására, ugyanakkor a sajtó bírálta a város és a Vöröskereszt vezetését, mert ők még nem készültek fel a foglyok fogadására.

⁣1945. szeptemberében az MKP gyűjtést szervezett a hadifoglyok javára. Ekkor 100 ezer pengő gyűlt össze, sokan élelmiszereket és ruhaféléket ajánlottak fel.

1946-ban már a város is felkészült az érkező és átutazó foglyok fogadására. A Tiszai pályaudvaron, egy különálló épületben étkező és pihenő helyiséget rendeztek be napi 8-900 hadifogoly ellátására. A kiszolgálást a Vöröskereszt aktívistái és az MNDSz asszonyai végezték.

A hazaszállítás mindvégig megszakításokkal folyt. Ezért írhatta a Szabad Magyarország c. miskolci lap 1946. augusztus l2-én, hogy megérkezett az első hadifogoly vonat Debrecenbe. Ezt Molnár Erik népjóléti miniszter és a város közönsége fogadta. Ekkor négyszázan érkeztek, köztük borsodiak is. Ettől kezdve a lap folyamatosan közölte a borsodi és miskolci hazatértek névsorát és azt is, hogy kiknek hoztak levelet, üzenetet a kint maradtaktól.

⁣1947. augusztus 3-án az MNDSz diósgyőri székházában szállást rendeztek be átutazók és pillanatnyilag lakás nélkül maradt miskolciak részére. A lakók természetesen nyilatkoztak, és nem felejtették el hangsúlyozni, hogy tudják, hogy a közelgő választáson hová kell szavazni.

Augusztus 5-én Nógrádi Sándor tartott Miskolcon választási beszédet. Beszédéből a hadifoglyokra csupán annyi vonatkozott, hogy a párt mindent megtesz, hogy a hadifoglyok nyugatról is hazajöhessenek. Ekkor már nyitott kapukat döngetett, mert a nyugatiak – már akik akartak – csaknem mind visszatértek.

Augusztus 8-án az MKP hadifogoly gyűlést szervezett Hejőcsabán és Alberttelepen, választási propagandával egybekötve. Ugyanekkor került nyilvánosságra a szerveződő VHBSz felhívása, hangsúlyozva, hogy a hadifoglyok tudják, mivel tartoznak a pártnak és Rákosi elvtársnak a szavazáskor.

Augusztus 14-én az MNDSz 25 hazatért foglyot látott vendégül Perecesen. Jó hangulatban, jó vacsorával fogadták őket és meígérték, hogy segítenek munkahely, lakás és egyéb igények kielégítésében. Nem maradt el a köszönetnyilvánítás és az ígéret a szavazással kapcsolatban sem.

⁣1948. január 5-én Rákosi Miskolcon járt és kilátásba helyezte, hogy a hadifoglyok hazaszállítása ebben az évben befejeződik. Január 29-én ismét Miskolcon járt, és újból megígérte, hogy a hadifoglyok hazaszállítása ebben az évben befejeződik, de a hadifogoly egyezményről most sem esett szó, csupán arról, hogy ebben az ügyben rövidesen tárgyalások kezdődnek. A tárgyalások azonban soha nem kezdődtek meg, és a hadifogoly egyezmény sem született meg, amint azt korábban már említettem.

A Levéltárban megtalálható iratok között van a helyi szervezet nyomtatott alapszabálya, melyet az országos közgyűlés 1948. augusztus l2-én hagyott jóvá és Kossa István elnök és Köves Lajos főtitkár írt alá. Adatok vannak még tagkönyvek kiadásáról és a tagdíjak beszedéséről.

Március 8-án a VHBSz tagtoborzó gyűlést rendezett Miskolcon és Mezőkövesden. Ugyanekkor rendezték meg a diósgyőri szervezet tisztújító közgyűlését. Április 1-én ismét megindult a hazaszállítás. A pályaudvari fogadó állomáson 4-5 ezer embert várnak, nagyobbrészt átutazóként. Részükre élelmiszereket tartakékoltak. Egészségügyi állomás is alakult. A betegeket üdülőkbe utalták, a rászorulóknak segélyt folyósítottak.

Április 29-én hosszabb szünet után befutott Máramarosszigetre az első hadifogoly vonat. Ezt további szállítmányok követték. A sajtó nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a "hadifoglyok feltűnően jó állapotban érkeztek haza."

Május első napjaiban Farkas János műszaki ellenőr a Vasgyárban mozgalmat indított rendkívüli "rohammunka" vállalására a hadifoglyok javára. A VHBSz elnökségea szervezőt és két munkásigazgatót "dísztagsági könyvvel" jutalmazta meg. Ezen a példán felbuzdulva, a VHBSz elnöksége felhívással fordult a városban működő üzemekhez, ilyen és hasonló segélyakciók indítása érdekében.

A VHBSz elnöke nyilatkozott a sajtónak a szövetség munkájáról. A taglétszám 886-ra emelkedett, és a megyében helyi csoportok is szerveződnek. Az egyesület közreműködik a segélyek igazságos elosztásában, támogatásokat gyűjt és kedvezményeket biztosít tagjai részérea gyógyfürdőkben. A tagok a Szovjetúnióban is kitűntek jó munkájukkal, átlagban 125%-ot teljesítettek.

A vasgyári ércrakodók keresetük 10%-át, 6198 Ft-ot adtak át a VHBSz diósgyőri szervezetének. Ezt az akciót ugyanaz a Farkas János szervezte, akiről már korábban említést tettem. Egy másik alkalommal a vasgyári dolgozók fejenként 20 fillért ajánlottak fel a hadifoglyok javára.

December 2-án a sajtó azt közölte, hogy "jön a 200 ezredik hadifogoly" az 57. szállítmánnyal.

A hazaszállítás ténylegesen nem fejeződött be, mert ezután is érkeztek, bár ritkábban, szerelvények. A sajtó statisztikákat is közölt a hazaérkezettekről, de ezek a számok nem bizonyultak megbízhatóaknak. A Magyar Dolgozók Pártja Hadifogoly Irodájának közlése szerint 1945-től 48-ig 338 ezer hadifogoly tért haza. Ez megközelítőleg a fele az összes kiszállított katonának. A velük együtt elhurcolt civilekről nem történt említés.

Az 1948-as év eseményeihez tartozik még a VHBSZ megszűnése. A megszüntetés módja elég érdekes. Erről a levéltári iratok között található 17 pontos kérdőív és az erre vezett feljegyzések adnak tájékoztatást. Az nem állapítható meg, hogy ezt a kérdőívet milyen szerv és mikor bocsátotta ki. A diósgyőri szervezetre vonatkozó kérdőíven a következő feljegyzés szerepel: "A Szövetség 1948 november 27.-én feloszlott, az országos központ küldötte oszlatta fel. A Szövetség ezidőtől nem működik. A BM-hez való bejelentés nem állapítható meg, mert a vezetők Miskolcon laknak lakcímük ismeretlen."

A miskolci szervezet azonos kérdőívén ez olvasható: "BM rendeletre 1948 december 15-én megszűnt Duvalovszy" Végül egy hivatalos hátirat: "A miskolci helyi csoport működését 1948. dec. 15-én megszüntette, országos viszonylatban is feloszlott. Dr Szöllősy Tibor ss. fog. hatósági biztos"

Ez volt tehát egy jobbra hivatott szervezet rövid tündöklése és csendes kimúlása. 1989 tavaszán újjá alakult, de ez már kívül esik vizsgálódásunk körén.

Utószó

Dolgozatom forrásai az Országos Levéltár 01. XXX. B-1-h 1-5 és a Borsod Megyei Levéltár BML. IV. 1925/b 35-37 dobozokban őrzött iratok, olvasmányélményeim és saját fogságbeli tapasztalataim voltak. (Felhasználtam még a Miskolcon megjelent napilapok híradásait.)

Nem foglalkoztam a táborviszonyokkal, mert ezeknek ma már könyvtárnyi méretű irodalma van, de nem is ez volt a célom. Azt kívántam bemutatni, hogy a vae victis szelleme hogyan él és hat a hadifoglyok sorsának kezelésében.