Emlékezés édesapánkra
2022-ben lenne 100 éves Tarcai Béla miskolci fotóművész, és mi hárman, a lányai Ágnes, Annamária és Katalin, elhatároztuk, hogy ebből az alkalomból valamilyen formában összehozunk egy megemlékezést.
Ki is volt az édesapánk? Elsősorban talán miskolci ember, de nem abban az értelemben, hogy ott lakott egész életében, hanem aki mindig arra törekedett, hogy ezt a gyárvárost (Lenin Kohászati Művek, Diósgyőri Gépgyár, hogy csak a legnagyobbakat említsem) a művészetről és kultúráról ismert várossá tegye. Úgy érzem, hogy a gyárak jelentőségének megváltozásával és az azóta végbement fejlődéssel mintha ő is elégtételt kapna. Gimnazista korában megtanulta a fényképezés technikáját, de a fotó esztétikája is érdekelte és ezen a téren is képezte magát.
De neki nem volt elég, hogy ő fotókat készít, hanem arra törekedett, hogy előbb a gimnázium önképzőkörében, majd az évek során a létrehozott fotóklubokban ennek az örömét és tudnivalóit másokkal is megossza. Kapcsolatot tartott az ország más fotóklubjaival, sőt az 1960-as évektől gyűjtötte külföldiekkel, az akkori NDK majd Ausztria fotósaival. Ezen az úton lehetővé vált számára, hogy meghívó levéllel - mert ez akkoriban így ment - kiutazhasson ezekbe az országokba, személyes barátságokat építsen ki az ottani fotósokkal és kölcsönösen kiállításokat rendezhessenek.
Az NDK beli Güstrowba és az ausztriai Stadt Haagba engem is elvitt. Ezek az utak jó lehetőséget kínáltak nekem, hogy a német nyelvet jobban megtanulhassam. Ehhez hozzásegített az ott szerzett barátnőkkel való levelezés is, ami úgy ment, hogy eleinte a magyarul megírt leveleimet ő fordította le, majd egyszer csak azt mondta, hogy írjam most már én németül a leveleket és ő csak a lektorálást vállalta.
Megalapította a Miskolci Fotóklubot. Sok fotókiállítást szervezett az ország fotóklubjaival, de több egyéni kiállítása is volt. Részt vett nemzetközi kiállításokon is fotóival.
Egyre inkább szélesítette látókörét a város fotótörténete irányába, például összegyűjtötte a városban működő fényképészek nevét, műtermük helyét a kezdetektől fogva.
Fotótörténeti kutatásai során fölfedezett egy 1840-ben kiadott könyvet, ami Daguerre képeinek elkészítési módját taglalta, németből fordította Zimmermann Jakab. Ebben a felhasznált kémiai anyagokat az alábbi viccesnek hangzó módon magyarította:
kénsav = salétrom savany
jód = ibolyó
desztillált víz = szivárogtatott víz
nátriumszulfit = alkénsavas szikag
Erről jut eszembe, hogy édesapánk a sötétkamrájában is használt a filmek előhívásához vegyszereket. Gyerekkoromban a portré készítéshez pedig egy kis kütyübe magnéziumport kellett tenni, amit meggyújtott és az világította meg szikrázó fényével a modell arcát.
Hiánypótló a munkássága a fénykép társadalmi hatásai, ennek dokumentumainak összegyűjtése terén. Főleg Miskolcon és környékén.
A különböző területeken működő fotósok és tevékenységük föltérképezése
- portré, családi csoportképek fényképészei
- tájkép, dekorációs fotók
- városképek
- haditudósítók – voltak köztük szép számmal miskolciak is
Édesapánk 1944. ápr. és 1946. októbere között hadifogoly volt! Szálasi az utolsó hadra fogható embert is odaígérte Hitlernek a háború végén. Édesapánk is megkapta a behívót nagyon sok 16-20 éves társával együtt, és hamarosan fogságba került, még hozzá a győztes szövetséges államok lágereibe, egyikből, a másikba, Nyugaton! A magyar foglyok, mint a vesztes Németország utolsó csatlósának polgárai még a foglyok között is a leglenézettebbek, legmegalázottabbak voltak!
A müncheni fogolytáborban írta a következő verset:
Razzia
Razzia van megint, újra
Sorakozó az udvarba
Vetkőzés, majd kihallgatás
Hol egy ütés, hol egy rúgás
Szívem reszket, ajkam dadog
Mert én csak egy fogoly vagyok!
Ráadásul a gimnáziumból frissen kikerült, önképzőköri vezető, tele jövőbeli álmokkal!
Még a német hadifoglyok is utálták őket, mert meg voltak győződve róla, hogy miattunk vesztették el a háborút!
A franciák pl. semmit se tudtak a magyarokról, de egy kalap alá vettek minket a németekkel, akik a háborút kezdték ellenük. Még az utcán menetelő foglyokat is megdobálták, leköpdösték! Volt olyan, hogy nyitott vagonban szállították őket, amikor a vicces kedvű masiniszta rájuk engedte a fentről a mozdonyba töltendő vizet!
Ehhez jöttek még a tábori körülmények! Főleg a kezdeti időkben fedél nélkül, a szabad ég alatt, vízben, fagyban, fekvőhely, takaró, meleg ruha nélkül, állandó éhezéssel, vízhiánnyal, tetvekkel küszködve! Ki voltak téve az őrök kénye -kedvének, akik ha csak lehetett megalázták őket, ételüket, értékeiket, ruhájukat, esetleges bakancsukat elrabolták tőlük.
Szóval így kezdte a nagybetűs Életet!
Ki akarom hangsúlyozni, hogy mit válaszolnak a hadifoglyok manapság (1990-1992) a következő kérdésre: mindezen sok félelem és szenvedés ellenére él-e még harag a volt foglyokban egykori rabtartóikkal szemben?
A válasz pedig, ami engem mélyen meghat: nincs okunk személyes haragra azokkal szemben, akik egy embertelen gépezet csavarjaiként a maguk módján tették a dolgukat. Ők is, mint mi, tehetetlenül vergődtek egy rajtunk kívül működő erő nyomása alatt! A meglevő félelemből fakadó gyűlölet mennyire csak az adott viszonylatra szólt, mi sem bizonyítja jobban, mint az a megértő barátság, amely a lövészárkok ellentétes oldalán állókat, pl. a németeket és franciákat- a béke megóvása ügyében összefonja. „Ezt magam is tapasztaltam a Volt Hadifoglyok Nemzetközi Szövetsége 17. velencei kongresszusán 1991-ben”- írja édesapánk.
A másik kérdés ez volt: Nem érezzük-e elveszett időnek azokat a hónapokat, amelyeket a táborokban töltöttünk?
"Azt hiszem, egyetértünk mindnyájan abban, hogy ez az idő nem veszett el az életünkből. Azért nem, mert olyan kemény iskolát járhattunk ki, amilyenbe soha és sehol nem lehet beiratkozni. Itt tanulhattuk meg értékelni az életet, a szabadságot, itt láttuk az emberi indulatok végletes megnyilvánulásait, az emberi nagyság és esendőség példáit. Itt jöttünk rá, hogy az élet visszásságai, saját magunk és embertársaink gyarlósága megítélésében a bölcs tolerancia lehet a konfliktusok megoldásának eszköze." - írja édesapánk a Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban című könyvében, melyben 5 év kutatómunkáját fejti ki és összegzi, majd hozzáteszi: "Az élet megy tovább, s mi előbb-utóbb rájövünk arra, hogy a nehéz helyzetek hatásai, tanulságai – ha tudat alatt is – munkálnak bennünk, meghatározzák gondolatainkat, cselekedeteinket..."
Aggódva kérdezem: Meddig marad ez így?
A hosszas idézet arra volt jó, hogy aláhúzzam édesapánk mély humanizmusát, amire sok forrófejű és világhódító ambíciókkal fellépő politikusnak is szüksége lenne mostanában a fenyegető háború idején.
Édesapánk tett magának egy vállalást: Ha hazajut, minden erejével azon lesz, hogy a volt hadifoglyoknak kárpótlást szerezzen, megszervezi a szövetségüket, és összegyűjti emlékeiket, naplóikat, a nehéz körülmények közt is megőrzött rajzaikat, verseiket, imáikat . Mert mit tudhat egy ember a háborúról, aki békeidőben született és saját maga nem tapasztalta meg? A könyvek,filmek csak a felszínt mutatják meg, a háború igazi arcát a túlélők ismerik. Miért van erre szükség? Mert így kap a fiatalság megbízható információkat azokról a veszélyekről, melyek az ő békéjüket is veszélyeztetik.
A volt hadifoglyok, akik éveket töltöttek a szögesdrótok mögött, vállalják a kötelezettséget, hogy őrködjenek a világ békéje fölött!- ahogy ezt nemzetközi szövetségük 14. kongresszusa zárónyilatkozatában megfogalmazták. Mert ami történt a világban, annak soha többet nem volna szabad megtörténnie!
És tegyük hozzá, hogy a 80-as években még nem volt mobiltelefon és otthoni számítógép! Az egész kutatást postai levelezés útján végezte, a szöveget pedig hagyományos írógéppel vetette papírra!
Tevékenysége a Herman Ottó Múzeumban
1985-től megalapította a Miskolci Fotótörténeti Gyűjteményt, melynek alapjául saját gyűjteményét adományozta a múzeumnak.
A rehabilitáció kezdetén álló Diósgyőri várban két időszakos kiállítás után állandó kiállítást szervezett.
A miskolci fotótörténeti kutatások eredményeit 1993-ban Grazban, 1994-ben Mannheimben szakmai fórumon mutatta be..
Szakmai cikkeket írt a nemzetközi Rundbrief Fotografie és a magyar Fotó című lapoknak.
Társadalom és fotográfia témájának kutatása a helytörténeten belül.
Könyvek, cikkek, tanulmányok
- A fénykép, mint műtárgy 1988. H.O. Múz. Különlenyomat
- A fénykép, mint történeti forrás 1989. H.O.Múz. Különlenyomat
- Magyarok a nyugati fogolytáborokban 1992.
- Piros volt a parolim. Hadifogságom története 1944. okt.-1946. ápr. 1993.
- Miskolc fotokultúrája 1840-2005
- Hadtörténeti dolgozatok a Miskolc története című monográfia részére. 2. világháború, hadifogság témákban
- A fotóművészet elméleti és történeti kérdéseiről – Fráter gimnáziumi lap, Fotó szaklap
Végezetül egy fotós ars poética édesapánktól:
