Tarczai Béla

Az “Európa kulturális fővárosa 2010” pályázatának miskolci szerkesztői terjedelmes fényképes összeállításban foglalták össze Miskolc értékeit. A pályázat teljes anyagát szabadtéri kiállításon, a Városház téren mutatták be a város közönségének és az ide látogató idegeneknek. A kiállítás nézegetése közben barátommal arról beszélgettünk, hogy milyen szerencse, hogy akadt a 19. század közepén egy derék francia, Jacques Mandé-Daguerre, aki világra szóló találmányát, a fényképezési eljárást szinte önzetlenül a köz javára ajánlotta fel. Az is igaz, hogy a párizsi nyilvánosságra hozatal előtt Londonban szabadalmaztatta eljárását. Ennek azonban különleges oka volt, amire később visszatérünk. Ha nem lenne fényképezés, nem lehetne meggyőző módon rögzíteni és bemutatni mindazt, amit Miskolc, mint értéket, fel tud mutatni.

Kétségtelen, hogy a fotográfia és a kultúra történetében, így az emberek tudatában is az él, hogy a természet képének mechanikus rögzítésére alkalmas eljárást Daguerre találta fel. Ebbéli ismereteink azonban kiegészítésre szorulnak, mert a dologban rajta kívül mások is szereztek érdemeket. A sokak számára ismeretlen és érthetetlen találmány népszerűsítése Dominique Francois Arago (1786-1853) francia fizikus, csillagász, az Akadémia titkára, a Parlament tagja érdeme, aki 1839 januárjában ismertette, majd július 3-án a Parlamentben méltatta, végül augusztus 19-én a Tudományos és a Szépművészeti Akadémia együttes ülésén a tudós- és művészvilágnak is bemutatta a találmányt, amit dagerrotípiának nevezett el.

A fényképezés elterjedése szempontjából mindhárom dátum fontos, de a fotótörténet augusztus 19-ét fogadta el a fényképezés születésének napjául.

Visszatérve a természet képének élethű ábrázolására irányuló kísérletezők személyére, elsősorban a méltatlanul háttérbe szorult franciáról, Nicephore Niepce-ről kell említést tennünk. (1765-1833). Katonatiszt volt, de a pályát betegsége miatt el kellett hagynia. Civilként litográfiák készítésével foglalkozott, de mivel nem rendelkezett különösebb rajzoló készséggel, munkájában nehezen boldogult. Ő is, mint Daguerre, kutatni kezdett a rajzolói munkát megkönnyítő eljárás irányában. Közben feltalálta az általa heliográfiának nevezett módszert, amellyel a nyomdaipar képeket tudott reprodukálni. Niepce fényképnek nevezhető képmást sok kísérletezés után 1822-ben tudott először előállítani. Daguerre hírét vette a kísérleteknek és eredményeknek, s jó üzleti érzékkel együttműködést ajánlott Niepcenek. A szerződés szerint a végleges eredményt kettejük neve alatt kellett volna nyilvánosságra hozni, de a beteges Niepce 1933-ban agyvérzés következtében meghalt, így Daguerre egyedül, de nem tanácsadók nélkül folytatta kísérleteit. A szorgalmas kutatók segítőtársa a véletlen is közrejátszott abban, hogy a Niepce által használt alacsony érzékenységű bitumen és klórezüst helyett jódezüstöt, a rögzítésre szolgáló konyhasó helyett nátrium thioszulfátot vetett be. A fényérzékennyé tett ezüstözött rézlemezre a Daguerre által szerkesztett felvevőgéppel rögzített kép alapvető hibája volt, hogy nem volt sokszorosítható és tükörképet adott. Ezeket a gyengeségeket azonban ellensúlyozta a kép élessége és brillanciája. Ezek a tulajdonságok a már-már kialakuló versenyben nem voltak lényegtelenek.

A francia belügyminiszter 1839. július 3-án törvényjavaslatot nyújtott be a Parlamentbe a két feltaláló érdemeinek elismerésére. Ennek alapján Daguerre évi 6 ezer, Niepce örökösei 4 ezer frank évjáradékot kaptak. Ennek fejében a találmány bárki számára szabadon felhasználható közkinccsé vált. Az állammal kötött szerződésben Daguerre kötelezettséget vállalt az általa alkalmazott eljárás ismertetésére. Még 1839-ben megjelent hosszú című könyve “Historique et Description de Procédés du Daguerrotype et du Diorama, officier de la Légion d’Honneur, membre de plusieurs Academies”, vagyis a dagerrotípia és a dioráma történet és készítésének leírása. Ez a könyv két éven belül 30 kiadást ért meg, és 8 nyelvre – köztük magyarra is – lefordították.

A Parlament ülésén Arago tanulmánynak is beillő beszédben méltatta a feltalálók érdemeit, és ajánlotta a törvényjavaslat elfogadását. Beszédéből érdemes idézni a következő részletet: “Ha e zseniális találmányt, amelynek jövőjéről ma döntenünk kell, minden részletre kiterjedő, alapos vizsgálatnak vetjük alá, úgy az elbátortalanítja majd a középszerű sikerhajhászókat, akik – minden bizonnyal – megkísérlik, hogy Önök elé tárják közönséges és jövőt nem érdemlő tanulmányukat. Ma bebizonyíthatjuk, hogy mily magas követelményeknek kell megfelelnie egy a nemzet elismerésére és jutalmazására igényt tartó találmánynak.”

A parlamenti döntés csak egy része volt az elismeréseknek. Daguerre megkapta a Becsületrend lovagkeresztjét, és több külföldi akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. Az első intézmény, amely a feltalálót tiszteletbeli tagsággal tüntette ki, a New York-i Nemzeti Akadémia volt, melynek elnöke abban az időben Samuel Finley Breese Morse (1791-1872) volt. Róla kevesen tudják, hogy nem csak mérnök és a távíró feltalálója, hanem jó nevű festő is volt. 1897-ben szülővárosában nemzetközi összefogással szobrot emeltek a fényképezés elismert feltalálójának, Daguerre-nek.

A Parlament bizonyos fokig elégtételt szolgáltatott a méltatlanul mellőzött Niepcenek az évjáradék megítélésével. Victor Fouqué a “La Verité sur l’invention de la Photograghie” című könyvében elég későn, 1867-ben tett kísérletet Niepce valódi érdemeinek bemutatására és elismertetésére. Szülővárosa Saint Loup de Varennes határában nagyméretű tábla hirdeti a patrióták által hangoztatott igazságot “Dans ce Village Nicephore Niepce inventa la Photographie en 1822.”. Egy közeli városban, Chalon sur Saône-ban múzeum őrzi emlékét. Itt vannak elhelyezve – többek között – Niepce eszközei és személyes tárgyai.

A találmány nyilvánosságra hozatala után, amint erre beszédében Arago is utalt, többen jelentkeztek, vitatva az elsőbbséget. Ezek közül az angol Henry Fox Talbot (1800-1877) érdemel különös figyelmet. Ő a franciákéhoz hasonló szívóssággal kutatott a képrögzítő eljárás után. Kalotípiának nevezett, és a negatív-pozitív munkafolyamatot megalapozó találmányát 1841-ben szabadalmaztatta. Ez a körülmény a szabaddá tett dagerrotípiával szemben hátrányt jelentett, mert csak a feltaláló hozzájárulásával lehetett használni. Kétségtelen viszont, hogy a fényképezés fejlődése csakis a negatív-pozitív eljárás alapján volt elképzelhető, mert sokszorosítható volt, és oldalhelyes képet adott. Daguerre ráérzett erre a lehetőségre, és vetélytársként lépett fel a dagerrotípia londoni szabadalmaztatásával.

1839-ben megvalósult az ember ősrégi álma, megszületett az a technikai eszköz, amellyel a természet képét élethűen le lehetett másolni, a tűnő pillanatot meg lehetett ragadni. Ezzel együtt feltámadt az igény is a képalkotás lehetőségeinek a bővítésére, a technika kezdeti korlátainak ledöntésére. Elég, ha arra gondolunk, hogy a kezdeti időkben a hosszú expozíciós idő miatt bizonyos dolgok, mozgó tárgyak, vagy akár maga az ember csak körülményesen voltak leképezhetőek. Az emberek mozdulatlanságát elmés szerkezetekkel, fejtámasszal biztosították. Ez jelentett valamiféle megoldást, de mindenképpen kényelmetlen volt. A kutatók továbbra sem tétlenkedtek annak érdekében, hogy a találmányt tovább fejlesszék. A vegyészek a fényérzékeny emulzió különféle változatait állították elő, hogy az érzékenységet és a kezelhetőséget növeljék. Eközben kiderült, hogy nem csupán az ezüstözött rézlemezt lehet érzékennyé tenni, hanem az emulziót papírra, üveglemezre, porcelánra, textilre és egyéb anyagokra is fel lehet kenni.

Amikor a fotográfia megjelent, természetes módon – mint minden újdonságnak – akadtak lelkes hívei és ádáz ellenségei. Híveivé váltak elsősorban azok a tudósok, gondolkodók, akik a gyakorlati hasznosság felismerése mellett fogékonyak voltak minden újra, és szinte előre látták az új képalkotó eszköz társadalmi hatását. Ellenzői különböző alapokról támadták a fényképet. Baudelaire egyenesen istenkáromlásnak nevezte, Balzac babonás félelemmel óvakodott a fényképezéstől, mert úgy vélte, hogy a kép egy réteget leválaszt a testéről. Tiltakozott a francia Művészeti Akadémia is. Hevesy Iván, a magyar fotóművészet történetéről írt könyvében (7. oldal) idézi a tekintélyes Leipziger Anzeiger felháborodását: “Ha az a bizonyos Daguerre úr, ott Párizsban százszor állítja, hogy gépével az emberi ábrázatot ezüstlapon tudja megörökíteni, akkor ez százszor is alávaló hazugság, amely nem érdemli meg, hogy az optika komoly német tudósai ettől a vakmerő állítástól félrevezettessék magukat.” Az első időben ellenezték a festőművészek, akik megélhetésük veszélyeztetését látták benne. Közülük többen áttértek mégis a fényképezésre, mert boldogulásukat ebben a szakmában látták megalapozhatónak.

A kétkedések és kritikák ellenére a fényképezés népszerűsége nőttön-nőtt. Egyre többen kezdtek vele foglalkozni, különösen azután, hogy a technikai haladás a képkészítés műveleteit egyszerűsítette. Az idők folyamán bizonyos polarizáció is kialakult. Voltak, akik meglévő foglalkozásuk mellett (később helyette) a fényképezésből kívántak keresethez jutni. Mások csupán érdeklődésből, időtöltésből kezdtek fényképezni. Mindkét rétegből kiváltak azok, akik egy újfajta művészet lehetőségét is felismerték, és ebben az irányban haladtak tovább.

A valóságról alkotható új kép, a fénykép lényegét két tényező határozza meg. Az egyik a fényképező ember szubjektív viszonya a térben és időben zajló eseményekhez, a másik a gép, a technika objektív kötődése a dolgokhoz.

A szubjektív oldalt tekintve, a legfontosabb felismerés, hogy a fényképező másként lát, mint a festő. A fényképész, amikor a keresőben megpillantja a felveendő tárgyat, nem azt, hanem a megszülető (vagy meg nem születő) képet látja. Ez az úgynevezett fotografikus látásmód lényege. Ebben benne van az is, hogy több fényképező ugyanazt a tárgyat nem egyformán látja, tehát kialakul az egyéni fotografikus látásmód is. A fényképezés megjelenése előtt nem tudtuk, hogyan lépked egy ember, vagy hogyan rakja lábait a vágtázó ló, és nem vettük észre embertársaink groteszk arckifejezését.

A bennünket körülvevő világ állandóan változik. Ezért a tudatos fotográfus látásmódja is ehhez igazodik, követi a változásokat, de közben nehezen tud megszabadulni a festészeti hagyományoktól. Visszahatás is tapasztalható. Él olyan feltételezés, hogy impresszionizmus nem lett volna, ha a fényképezés meg nem jelenik. Nem bizonyíték, de figyelemre méltó, hogy Párizsban az impresszionisták első kiállítását egy fotográfus műtermében tartották. Ugyanakkor a festők, fényképészeket saját műtermeikben nem engedték be. A fotografikus látásmód spontán kifejlődésének jó példája a skót David Octavius Hill (1802-1870) és a francia Nadar (1820-1910) tevékenysége. Hill akaratlanul vált fényképésszé, mert mint festőt 1843-ban azzal bízták meg, hogy készítsen csoportképet egy egyházi konferencia 470 résztvevőjéről. A feladat megszervezése közben jött rá arra, hogy a dolgot fényképezéssel könnyebben meg tudja oldani. Ráadásul tájképfestő volt, ezért a portrézás fortélyaival meg kellett ismerkednie. Szerencséje is volt, mert így nem kötötték akadémikus szabályok. Társult Robert Adamson (1821-1848) vegyésszel és Edinboroughban közösen portré-műtermet nyitottak. Talbot módszerével dolgoztak, ami azzal az előnnyel járt, hogy a papírnegatív struktúrája elfedte az arc és a bőr esetleges kellemetlen hibáit. A fotótörténet őt tekinti a művészet egyik úttörőjének. Nadar, eredeti nevén Gaspar-Felix Tournachon, párizsi karikaturista volt a másik úttörő. Hírnevét leginkább annak köszönhette, hogy kora neves embereit fényképezhette. Ő már kollódium eljárással dolgozott. (A Herman Ottó Múzeum fotótörténeti gyűjteménye egy eredeti Nadar-felvételt őriz, amely Krüger tábornokot, a búr-angol háború hősét ábrázolja.)

A fényképezés objektív oldalát, a technikai meghatározottságot érintve, gondolnunk kell az elmúlt évtizedek hatalmas és gyors fejlődésére, hisz napjainkban is tanúi vagyunk annak, hogy ez a folyamat nem állt meg és nem is lassult. A kutatók és feltalálók Daguerre és Talbot eredményeinek összegezéséből kiindulva keresték és keresik az eredeti találmányok tökéletesítésének lehetőségeit. Sikerült a negatívanyagok érzékenységét és minőségi mutatóit javítani. 1869-ben Ducos du Hauron (1836- 1920) francia vegyész közzétette tanulmányát a színes fényképezés problémájának megoldásáról. A Kodak ebből kiindulva 1936-ban dobta piacra színes diapozitívját. A negatív-pozitív eljárásban használható film 1946-ban jelent meg. Ma már az a helyzet, hogy a színes fényképezés szinte egyeduralkodó a mindennapi életben. A fényképező gépek fejlesztése az automatizálás és a miniatürizálás irányában halad. Az elektronika alkalmazása lehetővé teszi, hogy a modern gépek minden igényt – a kényelmieket is – ki tudnak elégíteni. A Daguerre-Giroux fényképezőgéptől, a dagerrotípiától és a kalotípiától hosszú út vezetett a mai digitális szerkezetekig. Tapasztaljuk, hogy már ezeket is túlhaladta a mobiltelefonba épített képfelvevő (rendszer).

Felvetődik a kérdés, hogy a legújabb, számítógépek segítségével működtethető eljárások fényképezésnek nevezhetőek- e vagy sem. Ha a klasszikus meghatározást tekintjük, akkor nem, mert ebből csak a fény és az optikai rendszer maradt meg. Elveszett a legfontosabb, az alkotás öröme. George Eastman (1854-1932) a Kodak gyár alapítója 1888-89-ben forgalomba hozta fényképezőgépét és tekercsfilmjét azzal a jelmondattal, hogy: “You press the button, we do the rest!” Ez a jelmondat ma így hangozhatna: “Ön megnyomja a gombot, a többit elintézi a gép!” A megoldás kényelmes, és a gép ezen felül fantasztikus trükkök bevezetésére nyújt lehetőséget.

Ez azonban már más mint fényképezés.