Tarczai Béla

Mint láttuk, Miskolc a 19. század második felében gyors fejlődésnek indult. A lakosság számának növekedése magával hozta a szerkezet átalakulását is. A céhrendszer felbomlása segítette a kézmű- és gyáripar fejlődését, a görögöket felváltó zsidóság átszervezte a kereskedelmet, az üzleti élet fellendülése ide vonzotta a pénzintézeteket. A város képe is átalakulóban volt. A főutca fölszintes házainak helyét emeletes épületek foglalták el. A város “egyutcás” jellege azonban nem változott meg. Az élet főként a Városház tértől a Búza térig terjedő néhányszáz méteres szakaszon zajlott, nyugat-kelet irányú mozgásban. A Főutcaként emlegetett, de Piacz utcának is hívott Széchenyi utcában a Szinva patak által meghatározott, szabálytalan vonalban keskeny szalagtelkek helyezkedtek el mindkét oldalon. Az épületek udvari frontján üzletek, a szűk udvarok hátsó részében, általában toldalék épületekben műtermek, műhelyek, raktárak kaptak helyet. Ezen a forgalmas szakaszon telepedtek meg a fényképészek is. Néhányan a közeli mellékutcákban, de a forgalomhoz közel nyitottak műtermet. A helykiválasztás szempontjából döntő volt a városközpont, az üzletsor, a Búza tér és a laktanyák közelsége, hiszen a fényképészek legeredményesebben a forgalmas helyeken tudták szolgálataikat ajánlani. Az utcakép egyhangúságát zugok, sikátorok, a Szinva partján romantikus házsorok szakították meg, amelyek később az amatőröket, velencei hangulatot idéző felvételek készítésére csábították.

Gondolhatnánk, hogy bő másfél évszázad távlatában a fényképész műtermek helyét a cégjelzések és az időnként megjelenő címtárak alapján könnyen meg lehet határozni. Valójában ez nem így van. Az azonosítás nehézségeit fel tudjuk sorolni. Miskolc, bármennyire forgalmas város volt a 19. század második felében, mégiscsak kisvárosnak számított. Ezért könnyen lehetett a háztulajdonosok neve alapján tájékozódni, mert ezek a nevek éltek a köztudatban. A fényképészek hirdetéseikben és fényképeik cégjelzésében gyakran erre támaszkodtak. Szinay István pl. “A Megyeház közelében” vagy “A Megyeház átellenében” hirdette magát. Barna Hugó “A Megay cukrászdával szemben”, Müller Lajos a Noszticius-házban volt található. Találunk utca-házszámra utaló megjelöléseket is, de ezek jórészt többszörösen elavultak. A városban ugyanis 1857-ig a házakat építésük időrendjében sorszámozták. Ez után alakult ki a páros-páratlan oldal és az emelkedő sorszám szerinti megjelölés. 1900-ban az időközben történt tulajdonosváltozások és telekmegosztások miatt újabb számozásra került sor. 1927-ben volt a következő rendezés. Újabb átrendezést követeltek a háborús viszonyok és a politikai változások. A címtárak alapján sem könnyű a tájékozódás, mert ezek a kiadványok csak azoknak az adatait tartalmazzák, akik előfizettek. A várostörténeti munkák ugyanazon időszakra vonatkozólag is más-más névsort közöltek.

A kezdeti időkben, a ma fényképiparnak nevezett tevékenység helyzete nem volt tisztázott. Az iparszabadság viszonyai között hol iparnak, hogy művészetnek tekintették, és esetenként egyéni elgondolások szerint kategorizálták. A millenniumi országos kiállításon pl. a fényképészek a sokszorosító ipar csoportjában jelenhettek meg. Az érdekképviseleti szervezet, az ipartársulat megalakult, de mestereket nem vizsgáztathatott, mert szakmai képzés szervezetten nem folyt. Ez a helyzet 1920-ig állott fenn, amikor is a szakma régi kívánsága teljesült, és miniszteri rendelettel felvették az 1884. évi XVII. tv. alapján készült képesítéshez kötött iparok jegyzékébe.

A miskolci műtermes fényképészek iparkodtak a kor színvonalára emelkedni. A mesterek országot-világot járt emberek voltak, Pesten és Bécsben tanult alkalmazottakat tartottak. A Veress Ferenc által 1882-ben Kolozsvárott alapított “Fényképészeti Lapok” mecénásai között öt miskolci, illetve a városhoz kötődött fényképész szerepel: Szinay István, Cziehulszky Péter Pál, a Dunky fivérek, és ifjabb Váncza Mihály.

A miskolci fényképészipar jellemzésére azt is meg kell említenünk, hogy voltak műhelyek, házak, ahol a mesterség apáról fiúra szállt, illetve, amelyekben több generáció dolgozott. Ilyen volt a Sötétkapu alatti Váncza-műterem, a Városház tér 7 és a Búza tér. Családon belül öröklődött a szakma Ábrahám István és fia, Tóth Zoltán és fia, valamint a Lusztig család esetében, de Maksayéknál is.