Tarczai Béla

Az eddigiekben láthattuk, hogy a fényképezés, mint művészi alkotás létrehozására alkalmas eljárás, hogyan kereste helyét a művészet világában. Annak ellenére, hogy már a kezdet kezdetén születtek mai szemmel nézve is művészi értékű fotók, az általános társadalmi elismertség még váratott magára. Goethe írta, hogy "Minden foglalkozás mint mesterség kezdődik és mint művészet végződik." Ez a megállapítás különösen érvényes a fotográfiára, amely a mesterségből göröngyös úton jutott el a művészetig. A kereskedelmi miniszter 1900 márciusában kérdést intézett a kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamarához, tudakozva, hogy a fényképezés ipar-e vagy művészet. A Kamara az iparra szavazott. Voltak, akik iparművészetnek gondolták, sőt olyan vélemények is elhangzottak - éppen a Miskolci Fotóklubban - hogy a népművészet egyik ágának lehetne tekinteni. A vita végül is akkor dőlt el, amikor megalakulhatott a Magyar Fotóművészek Szövetsége, és befogadta a szakmát a Képzőművészeti Alap. A legújabb szerzői jogi törvény is műtárgyként határozza meg a fényképet. Az ma már csak történelmi szempontból érdekes, hogy a Magyar Nemzeti Bank a külföldi kiállításokra küldendő fényképeket az 1960-as évektől műtárggyá nyilvánította, és a kiküldést engedélyhez kötötte, a visszaszállítást pedig ellenőrizte. Itt nyilván nem a művészi szempontok érvényesültek.

A miskolci fotóművészet története, eddigi ismereteink alapján három korszakra osztható, és ez a három korszak három generációt takar. A korszakok között nincs éles határ. Kevés adatunk van arra, hogy a 19. század végén, nem ipari jellegű kiállításokon szereplő miskolciak milyen minőséget produkáltak, mert ezek a képek eddig alig kerültek elő. Ezért az első korszakhoz és generációhoz kötődő művészeknek a MAOSZ miskolci csoportjának tagjait tekintjük. Az ő képeik jelentős részét ismerjük, és értékelni tudjuk. Ezt a generációt a MAOSZ-ról szóló fejezetben megismertük.

A második világháború után még egy ideig hatottak a magyar stílus hagyományai, ilyen típusú képekkel fel is lehetett kerülni az országos kiállítások falára. A szemlélet azonban változott, és a fotográfusok új tartalmakat kerestek a régi formákhoz, eleget akarván tenni a szocreál követelményeinek. Az 1960-as évektől kezdve a szemünk kinyílt a világra, és a két jelentős egyesület, a Vasas Fotókör és a Miskolci Fotóklub tagjai másként kezdtek fényképezni, és így tudtak sikereket elérni. Mindkét egyesületben voltak szövetségi tagok. Őket az 1987-ben kiadott, és a megyében élő művészeket bemutató albumból ismerhetjük meg. Dr. Végvári Lajos a kötethez kapcsolódó kommentárjában a következőket írta: "A megye és Miskolc város eddig is fontos műhelye volt a magyar fotográfiának. Nagy része van ebben Tarczai Béla jelentős szervező és elméleti tevékenységének. Fotóművészeti eredményei is értékesek: elsősorban a fénnyel formáló, a finomságokra reagáló, hagyományos látásmód képviselője. Vele rokon szellemű a nemrégiben elhunyt Berde Béla. Juhász Miklós a szimbolikus fotó irányában kísérletezik, Kurucz János elsősorban a fotó technikai lehetőségeinek kiszélesedése érdekében végez kísérleteket. Gedeon Péter a dokumentatív fényképben rejlő mágikus hatásokat keresi. Ifj. Kunt Ernő széleskörű műveltsége és néprajzi elkötelezettsége sem akadályozta abban, hogy igaz és szép fényképeket készítsen, a fotográfia klasszikus definíciójának megfelelően."

A felsorolásban nem szerepelhetett Doma István, a Fotóművész Szövetség alapító tagja, mert az album készítésekor már nem élt. Ebbe a sorba tartozik Dobos Lajos is, aki a Miskolci Fotóklubból indult el, Budapesten az Országos Műemlék Felügyelőségen mint fényképész és a fotógyűjtemény vezetője dolgozott. A műemlékek fényképezésében ért el kiváló eredményeket. Tagja volt a Szövetségnek és az Alapnak. Kiállításai voltak több magyar városban és külföldön is. Budapesten halt meg 2003-ban, 75 évesen.

Az említett szövetségi tagokon kívül mindkét egyesületben voltak és vannak kiváló alkotók, akik hazai és külföldi kiállításokon sikeresen szerepeltek. Ez a generáció sok mindent megélt, amíg eljutott a társadalmi elismertség szintjére. Nem a társadalomban volt a hiba, mert az szívesen fogadta és szerette a fényképet, hanem sokkal inkább a bürokratikus akadékoskodásban. A banki engedélyeztetést már említettem. Ezt megelőzte egy szövetségi cenzúra, nehogy egyes fényképek kedvezőtlen benyomást keltsenek külföldön. Még így is előfordult, hogy a külügyminisztérium figyelmeztette a Szövetséget, mert nem kívánatos képek kerültek ki a világba. Hasonló volt a Népművelési Intézet előírása, amely szerint fotóamatőr egyedül nem, csak másodmagával állíthat ki.

Az 1950-es évek végén, a budapesti példát követve, két aktfotót is kiállítottunk. Ma sem tudni honnan, figyelmeztetés jött, hogy ezeket a képeket vegyük le a falról. Mire azonban az utasítást végrehajthattuk volna a két képet ellopták.

A gazdaságpolitikában bekövetkezett változások az 1960-as évektől a kulturális életben is éreztették hatásukat. Ezek egyrészt kedvezők voltak, mert a bürokratikus kötöttségeket lazították, másrészt új, ismeretlen helyzetek elé állították az alkotókat. A vállalkozás lehetőségei, a piaci szemlélet beáramlása lehetővé tették az ún. szabadúszó státus létrejöttét. A második generáció miskolci tagjai közül többen ezt az utat választották. Ettől az időtől kezdve szaporodtak és változatosabbak lettek a kiállítások. Annak ellenére, hogy az állami támogatások fokozatosan csökkentek, az intézmények és a vállalkozó művészek megtalálták a módját annak, hogy szerepelhessenek a nyilvánosság előtt. Így születtek egyéni és tematikus kiállítások, pályázatok, kamarakiállítások és bemutatók. A mecenatúra rendje megváltozott. A fotós szervezetek önálló, bejegyzett egyesületekké alakultak, mert csak így juthattak pályázati pénzekhez. A változások, amelyek végeredményükben szabadabb alkotói légkört és jobb érvényesülési lehetőséget biztosítottak, a rendszerváltással teljesedtek ki.

Közben veszteség is érte a szakmát, mert egy, csak fotóművészetben honos szokás kihalt. Az 1920-as 30-as években vált szokássá nemzetközi méretekben, hogy a rendezők a kiállításra elfogadott képek hátlapjára ún. emlékjegyet ragasztottak. Az emlékjegy tartalmazta a kiállítás adatait, és legtöbbször grafikai remekmű volt. (Ebből született az a tréfás megjegyzés, hogy egyik-másik fotónak a hátulja szebb, mint az eleje.) Kár, hogy ez a szokás megszűnt.

A második generáció miskolci tagjai közül néhányan a fotóélet országos szervezeteiben is helyet és befolyást kaptak. Juhász Miklós a Vasas Fotóművészeti Kör és a Diósgyőri Vizuális Műhely vezetése mellett alelnöke a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Szövetségének. A Miskolci Fotóklub vezetője, Bíró Tibor ugyanezen szövetség vezetőségi tagja. Tarczai Béla a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökségének, majd a Fotóművészet című folyóirat szerkesztőségének volt, jelenleg a számvizsgáló bizottságnak tagja. 2005 júniusáig tagja volt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete választmányának és a fotóművészeti tagozat vezetőségének.

A miskolci fotóművészet harmadik generációja a változások időszakában nőtt fel, és döntött az aktív fényképezés mellett. Ekkor a szabadidő hasznos (vagy haszontalan) eltöltésének lehetőségei a korábbiakhoz képest megsokszorozódtak. Így a fényképezés melletti elkötelezettséghez több kellett, mint egyszerű érdeklődés. Az egyesületekben tevékenykedők száma csökkent, de a minőség javult, és sokan - különböző formákban - hivatásuknak választották a művészi fényképezést. A minőségi változást ösztönözték, és egyben dokumentálták a Miskolci Fotógaléria által sorozatban meghirdetet tematikus képversenyek és kiállítások. A Fiatal Fotó FF '81, '83, '85, a Jazz-portrék, a Rock-fotó, a Tér-Idő-Mozgás tartoznak ebbe a sorba. Hasonló hatást váltott ki az esztergomi fotóbiennále-sorozat, továbbá a Magyar Fotóművészek Szövetsége által 1998 óta megrendezett fotóhetek, vagy a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Fotóművészeti Tagozata szervezésében 1996 óta jelentkező Fotószalon. Ezeknek a nagyszabású bemutatóknak anyaga, minősége és szemlélete a szakma kritikusait arra a megállapításra vezette, hogy ma a magyar fotográfia második nagy korszakának lehetünk tanúi (a magyar stílus után).

A szervezeti és minőségi változások mellett nem hanyagolható el a technika fejlődése. A piaci viszonyok kialakulása lehetővé tette, hogy nálunk is megjelenjenek a nagy világcégek és az általuk gyártott anyagok, eszközök, amelyeket régebben csak messziről csodálhattunk. Ezzel függ össze az a jelenség, hogy a színes fényképezés népszerűsége megnőtt a művészvilágban is, a hagyományos fekete-fehér rovására. Lehet, hogy ez csak átmeneti beleszédülés a színek vonzó világába. A MFSZ által rendezett, és a Miskolci Galériában 2005 januárjában bemutatott PSZ - Párosan szép című, képpárokat felvonultató kiállításon az arány mintha megfordult volna. Itt 88 fekete-fehér és 74 színes (részben monochrom) fotó volt látható.

Az ifjabb generáció tagjai közül hármat mutatok be:

Kiss István

1953-ban született, tanult mestersége ács, a 70-es években a Miskolci Fotóklubban kezdett tevékenyen fényképezni. Szakmai ismereteit a klubban, különböző fotótáborokban szerezte és folyamatosan tökéletesítette. Ma már digitális technikával dolgozik. Eddig két önálló kiállítása volt. Az egyik 1987, a másik 2005 novemberében. Mindkettőnek a Miskolci Fotógaléria adott otthont. Saját munkájáról az utóbbi kiállítás üdvözlő szövegében így vall: "Tapasztalatom szerint egy-egy kép a nézőben homlokegyenest ellenkező értelmezést is nyerhet, amit én most nem akarok címekkel befolyásolni. A képek legjobb befogadásához egyetlen tanácsot adhatok, ne csak a testi, hanem a lelki szemeiket is használják. A képek üzenete gyakran nem fordítható szavakra, ha mégis megpróbáljuk, vakvágányra juthatunk. Testi és lelki érzeteink szabad asszociációink vezetnek legbiztosabban a személyre szabott megértéshez, ami nem szükségszerűen egyezik meg másokéval."

Tóth József

1958-ban, Debrecenben született, 1967 óta miskolci lakos. Autodidakta fotográfus, ismereteit a Vasas Fotókörben szerezte. Alapító tagja a Diósgyőri Vizuális Műhelynek. Felfogásában és munkájában a szociofotós hagyományokat viszi tovább, ezen belül főleg a gyermekek világa érdekli. 1997 nyarán első bemutatkozása volt a Miskolci Galéria Petró-házában Peremvidék címmel. Ezt az anyagot továbbfejlesztette Öregidő, Papák, mamák, kutyák, babák és Gyerekjáték témakörökben. Ebből a kollekcióból mutatott be 2005 októberében a Miskolci Galéria Bor+Tárlat helyiségében egy kamara-kiállításra való anyagot. Jelenleg kreatív stúdiót vezet, és szociográfiai tanulmányok folytatásán is dolgozik, egy nagyobb szabású kiállítás szándékával. A szociofotó a miskolci kultúrából mindeddig hiányzott. Tóth József munkája így hiányt is pótol.

Zombor Gyula

1966-ban született Miskolcon. 1988-ban szerzett fényképész képesítést, 1992-ben földrajz-rajz szakos tanári oklevelet. 2000-től a Szemere Bertalan középiskolában az alkalmazott grafika tanára. A Miskolci Fotóklub tagja. 1984-től rendszeresen szerepel hazai és külföldi kiállításokon. Önálló kiállítása volt Nyíregyházán 1992-ben, Miskolcon 2002-ben állította ki búvárfotóit. 2003-ban a MAFOSZ aranydiplomás művésze, 2003-ban az AFIAP cím birtokosa lett. Fotói rendszeresen megjelennek fotós, búvár és egyéb lapokban, magazinokban, kiadványokban, külföldön is. Egyike azon keveseknek, akik víz alatti fotográfiával foglalkoznak. Érdeklődése univerzális, otthonosan mozog a digitális világban is.