Tarczai Béla

A fotográfia kollektív alkotó tevékenység. Ez azt jelenti, hogy eredményesen művelni csak közösségben lehet, mert ez teremti meg az ösztönző kritika és az alkotás örömének a légkörét, valamint a társadalmi érvényesülés lehetőségét. Ezt a szinte kényszerítő erőt érezték a háború után egymás társaságát kereső, idős mesterek és a felnövekvő fiatalok. Spontán összejöveteleken gyakran felvetődött a gondolat, hogy valamilyen formában újjá kellene éleszteni a valamikor tekintélyes miskolci amatőrmozgalmat.

Említettem már, hogy az úgynevezett "alulról jövő kezdeményezéseket" először a szakszervezetek vették pártfogásba. Miskolcon a Vasas Szakszervezet után másodikként a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezete figyelt fel a szerveződő amatőrök munkájára, és hajlandónak mutatkozott az Ady Endre nevét viselő megyei művelődési otthonába befogadni az eddig - 1951-ig - különböző helyeken menedéket talált társaságot. 1951 nyarán megalakult a KPDSZ megyei Fotóköre. A kezdeti időkben a régi művészek közül Kletz Károly, Paulovits Miklós, Málnásy Béla és Petró Nándor tanácsaikkal segítették a szerveződést, Paulovits Miklós a szakmai irányítást is vállalta.

Eközben állami vonalon is megindult a rendeződés. Létrejött a Népművelési Intézet azzal a feladattal, hogy szervezze, irányítsa az öntevékeny művészeti mozgalmakat, köztük a fotót is. A szakmában egyedülálló módon nagy segítséget jelentett a mozgalom számára a Fotó című amatőr folyóirat megjelenése. Főszerkesztője, Bence Pál külön rovatot indított a mozgalom eseményeinek ismertetésére, a kapcsolatok kiépítésére. Szinte természetes, hogy a KPDSZ Fotókör az elsők között lépett kapcsolatba Bence Pállal és munkatársaival. Közben kollekcióval vett részt a MADOME 1953. évi országos kiállításán, majd 1955-ben és 56-ban megrendezte első és második országos kiállítását Miskolcon. Ezek voltak az első vidéki országos kiállítások Magyarországon a háború után. 1956 tavaszán Bence Pál és szerkesztőtársa, Szegedy Emil megjelent Miskolcon azzal a hírrel, hogy rövidesen megalakul a Magyar Fotóművészek Szövetsége, és azzal a szándékkal, hogy kiválassza az alapító tagok közé meghívandókat. Egyeztetés után a Vasas Fotókörből Doma Istvánt, a KPDSZ-ből Kletz Károlyt jegyezték fel.

A Szövetség megalakult. Elnöke Vadas Ernő, főtitkára Vámos László lett. A Szövetség feladatai tekintetében már az első pillanattól kezdve nézeteltérések támadtak. Az MTI-nél, a Fővárosi Fotónál dolgozó és a MUOSZ-tag, magukat profinak tekintő fotográfusok úgy képzelték, hogy a Szövetség kizárólag az ő érdekképviseleti szervük lesz. Vámos László viszont "a felsőbb helyekről kapott intenciók alapján" úgy fogalmazott, hogy a Szövetség az egész magyar fotográfia szellemi irányítója. Ezért kereste azokat a módokat, amelyekkel az amatőrmozgalmat is kezelni lehet. Ezt az álláspontot azzal is indokolta, hogy a Szövetség, sőt maga a szakma is, utánpótlását csak az amatőrök köreiből remélheti, minthogy magas szintű képzés Magyarországon nincs. A főtitkár kapcsolatba lépett a KPDSZ Fotókör vezetőivel, és az ő tapasztalataikat, javaslataikat is figyelembe véve alakította ki konkrét terveit az amatőrmozgalommal kapcsolatban. Így született meg a fotóklubok hálózata, amelynek működési elveit és gyakorlatát a miskolciak dolgozták ki. Mivel ezzel a gondolattal a Népművelési Intézet illetékesei is egyetértettek, a miskolci dolgozatot az Intézet módszertani ajánlásként kiadta. Az elképzelés lényege az volt, hogy az üzemi fotókörök alapvető szakmai képzést nyújtanak, és segítik a természetes kiválasztódást a magasabb igénnyel fotografálók számára. Az így kialakult derékhad a nagyobb városokban létrejövő klubokban folytatja munkáját azzal a reménnyel, hogy szövetségi tag, tehát "Művész" lehet. A gyakorlati megvalósítás fontos része volt az 1958-ban megrendezett tehetségkutató pályázat és a nyertesek részére szervezett kéthetes, bentlakásos tanfolyam, amelyen az akkori legkiválóbb szakemberek adták át elméleti és gyakorlati tudásukat 15 fiatalnak. A tanfolyamon Miskolcról 2 fő vett részt. Az elképzelés bevált, mert a tanfolyamot végzettek többsége szövetségi tag lett. A dolognak folytatása nem lett, mert végül is a belső vitában a hivatásosok álláspontja győzött és a Szövetség az amatőrmozgalom támogatásáról lemondott, sőt a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségével való kapcsolattartást is átadta az amatőrök csúcsszervezetének, a MAFOSZ-nak.

A KPDSZ megyei szakköre kezdettől fogva a magasabb igénnyel fotografáló amatőrök együttese akart lenni. Ezt a törekvést a szakszervezeti vezetés is tudomásul vette, és nem kifogásolta, hogy más szakszervezetek tagjai, sőt szervezeten kívüliek is belépjenek a fotókörbe. Az 50 éves évforduló alkalmából végzett számvetés szerint ez idő alatt több mint 150 amatőr nevelődött és dolgozott a szakkörben, illetve a Fotóklubban. A fotószakkör programja magában foglalta a tagok magas szintű képzését, az alkotókedv serkentését, a nyilvános szerepléssel járó anyagi terhek vállalását. Megszervezte a megyében működő szakkörök együttműködését, technikai és elméleti kiképzési terveket készített, vitákat szervezett a fotográfia társadalmi szerepének tisztázására, és részt vett a mozgalom jövőjét meghatározó országos tervek kidolgozásában. Itt fogalmazódott meg a klubmozgalom gondolata. Maga a szakkör formailag 1958-ban alakult át klubbá, bár addig is klubszerűen működött, de ha nevet változtatott volna, elveszett volna a szakszervezeti támogatás. A névváltoztatásra az is lehetőséget adott, hogy a városi tanács 1961-től szerény költségvetési támogatással segítette az önálló egyesületté alakulást. Ez a támogatás 1964-ben minden indoklás nélkül megszűnt. Ekkor olvadt be a Rónai Sándor Megyei Művelődési Központ művészeti csoportjainak szervezetébe, nevének megváltoztatása nélkül. A magyar fotográfia és ezen belül az amatőrmozgalom, a háború után az útkeresés gondjaival küzdött. Elég élénken éltek még a 30-as évek hagyományai, és ezek ütköztek a különféle irányelvekből kikövetkeztetett "követelményekkel". A szocialista realizmus agyonmagyarázott, de soha meg nem értett elmélete bizonytalanságba sodorta a legjobb szándékú alkotókat is. Időközben azonban a fotóvilágban történt egy s más, aminek a híre hozzánk is eljutott, ha némi késéssel is. Edward Steichen (1979-1973) 1955-ben New York-ban a Modern Művészetek múzeumában megrendezte a The Family of Man című kiállítását, 68 ország 273 művészének 503 képével. Ez a kiállítás humánumával tűnt fel, azzal, hogy bizonyítani akarta, hogy bármilyen korú, alkatú, származású ember az emberiség nagy családjának tagja, s ezért szeretni kell mindegyiket. Ez a kiállítás óriási közönségsiker volt. A szervező a teljes anyagot egy albumba gyűjtve kiadta. Ez az album "magánúton" eljutott hozzánk is, és nálunk is nagy meglepetést keltett.

1964-ben, a fényképezés feltalálásának 125. évfordulóján az NSZK-ban Karl Pawek világkiállítást rendezett, amely azt a kérdést tette fel, hogy Mi az ember? és amelyet Nyugat-Európa több városában bemutattak. A teljes képanyagot magában foglaló album nem juthatott el Magyarországra, mert a postai szállítás jogát megvonták. Erre osztrák és német barátaink azt találták ki, hogy a kiállításokra hozzánk küldött képeiket felvágatlan nyomdai ívekbe csomagolták, s ebből össze tudtuk nyírni az albumot. A kiállítás az embert 42 fejezetben és minden megélt emberi helyzetben mutatta be. Erről és a kiállítás céljáról Pawek a bevezető szövegben azt írja: "kiállítás legfőbb eredménye az lenne, ha a néző a termek elhagyásakor nem a fotókra, hanem az emberekre gondolna."

A keleti világ sem akart elmaradni a világkiállítási versengésben. 1967-ben Az emberi boldogság címen hirdetett világkiállítást Karl-Eduard von Schnitzler és Rita Maahs rendezésében, Kelet-Berlinben. Az erről kiadott album képei csupa vidám, megelégedett embert ábrázolnak. Walter Ulbricht, az NDK államtanácsának elnöke, erre néhány mondatos előszavában utal: "A képek feladata nem csak az, hogy az embert bemutassák, hanem az is, hogy a boldogság álma az egész világon valósággá váljon."

Közben 1957-ben és 58-ban a Magyar Fotóművészek Szövetsége megrendezte a háború utáni első és második nemzetközi kiállítását. Az elsőnek nem csak a szakma, hanem a nagyközönség körében is óriási sikere volt. Az Erzsébet téri kiállítóterem előtt napokig hosszú sorban álltak a nézők, bejutásra várva. Ezek a kiállítások és albumok nagy hatással voltak a fényképezőkre, mert kiderült, hogy másként is lehet fotografálni, mint ahogy mi megszoktuk. Részben ezeknek a benyomásoknak is köszönhető, hogy a Miskolci Fotóklub alkotó munkája a 60-as években egyre önállóbb arculatot öltött, és szervezési kezdeményezései mellett ebben a tekintetben is kilépett a provinciális keretek közül. A miskolciak képei a bővülő nemzetközi kapcsolatok révén eljutottak a világ minden tájára, és ugyanígy színesedtek a miskolci kiállítások is a külföldről érkezett képekkel.

A klub működésének alapelve az volt, hogy elsősorban nem az egyéni teljesítmények fokozására, a sztárok csillogtatására, hanem a magas színvonalú közösségi munkára és teljesítményekre kell törekedni. Ezért a klub minden hazai és külföldi kiállításra kollekciókat küldött. Ebből alakult ki a nemzetközi kapcsolatok új formája a klubkollekciók utaztatása – kiállítástól függetlenül is.

A személytelen kiállítási és adminisztrációs kapcsolatok az idők folyamán emberi tartalommal töltődtek fel. A klub tagjai szinte a világ minden táján barátokra tettek szert. Ezek a barátok most már nem csupán a fényképek, hanem a város és az ország iránt is kezdtek érdeklődni. Szoros látogatási kapcsolat alakult ki különösen a két Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Franciaországban élő fotósokkal. A klub iránti bizalom különös jele volt, hogy az AGFA gyárak cégjogi perének befejezése után, az NDK-ban új néven működni kezdett ORWO gyár, a termékeinek népszerűsítése céljából szervezett nemzetközi tanfolyamainak szervezésére a Miskolci Fotóklubot kérte fel. 1958 után a klub minden esztendőben megrendezett egy-egy jelentősebb nemzeti vagy nemzetközi kiállítást. Ezekben az években kezdett meghonosodni az egyéni kiállítások gyakorlata. (Ezt eddig a Népművelési Intézet korlátozta.) Szokásossá vált a tematikus kiállítások szervezése is. A klub mindkét formában kezdeményező szerepet vállalt. Az említett akciók mellett más, országos jelentőségű kezdeményezések is indultak el Miskolcról. A klub bevezette a kiállítások nyilvános zsűrizésének rendszerét. Itt színesítették először a kiállítások megnyitóját művészeti műsorokkal, itt rendeztek először nyilvános vitákat egy-egy kiállítás értékelésére, lehetőleg a zsűritagok részvételével. Innen indult el a Fotóklubok Szalonja elnevezésű sorozat és a nemzetközi jellegű Barátság Hídja. Ez utóbbi ma is él, azzal az eltéréssel, hogy a házigazda tisztét Kaposvár vette át. Miskolcon kezdődött a már több mint 3 évtizede élő Észak-magyarországi Tájegységi Szemle, Heves és Nógrád megyék részvételével. Az új műfaj, a diaporáma bevezetésénél és megismertetésénél ott voltak a klub színes diával is foglalkozó tagjai. Egy időben amatőrfilmes csoport is működött, és ez a műfaj is több elismerést hozott a klubnak.

A 70-es évek vége felé az amatőrmozgalom egyre nehezebb helyzetbe került. A sorozatos átszervezések, az anyagi lehetőségek beszűkülése, a szabadidő felhasználásának bővülő lehetőségei eddig nem ismert gondok elé állították a klub és a hasonló szervezetek vezetőit. A körülmények kényszerítő hatása alatt a klub házigazdája is többször változott. Jelenleg 1981 óta az Ifjúsági és Szabadidő Házban, de önálló egyesületként működik, 33, nagyrészt fiatal taggal. Tagjai a hagyományokat követve vesznek részt a fotóéletben. A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Szövetségben vezető szerepet kapott a klub elnöke is. A klubot a Népművelési Intézet 1991-ben Kiváló Együttes címmel, a MAFOSZ 1993-ban Konkoly-Thege Miklós plakettel tüntette ki. A tagok közül többen kaptak különféle elismeréseket, életmű-díjakat.

A jövőbeni tervek közük ki kell emelni a 11 kistérségi településen rendezendő kiállításokat, a teresztenyei alkotótábort és a diaporáma-bemutatókat. Ezek mellett, természetesen, folytatja a klub a hazai és nemzetközi kiállításokon való részvételt. Tevékenységére mindenkor a nyitottság volt a jellemző. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy "szolgáltatásait" a klubtagságtól függetlenül bárki igénybe vehette. Kapcsolatai és informáltsága révén tájékoztatást tudott adni a kiállításokról, pályázatokról, és az ezeken való részvételt szervezte, segítette. A külföldi képküldéshez szükséges engedélyeztetést is közvetítette. Az időnként jelentkező anyagbeszerzési nehézségek legyőzése érdekében közvetlen gyári beszerzéseket szervezett, a kiállítóknak térítésmentesen adott nagyítópapírt.